Ego te absolvo…
Mi történik, amikor ugyanaz az utca, ugyanaz a zene, ugyanazok az emberek egyszer csak egészen más arcukat mutatják? Kati története fájdalomból indul, elfojtott emlékeken és kimondatlan veszteségeken vezet át, mígnem egy különös esti séta elviszi őt egy templom csendjébe — és talán önmagához is. Az Ego te absolvo… finom, mégis megrendítő elbeszélés arról, hogy néha egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy a világ ne változzon meg — csak mi lássuk végre másként.
Kati lassan lépdelt hazafelé a megszokott útvonalon, ahol a megszokott helyzetekbe került, és azokkal az emberekkel találkozott, akikkel mindig is szokott.
Az otthonához közeledve, egy garázsból kiszűrődő zenefoszlány jutott el hozzá, amitől hirtelen rossz kedve lett, ahogy már máskor is.
– Bárcsak egyszer csukva lenne az az ajtó, vagy legalább ne ez lenne a kedvenc együttese annak a szerelőnek! – ábrándozott magában reménytelenül, és próbálta elhessegetni felgomolygó emlékeit.
A lépcsőház kapujában a gondnok nénivel találkozott, aki igazán kedves lény volt, de Katit emlékeztette valakire, ezért nem tudott vele komolyabb kapcsolatba kerülni. Gyors köszöntés után Kati sietni, futni kezdett, és kettesével szedte a lépcsőfokokat. A harmadik emeleten kissé kifulladva, épp Tamásba botlott, aki ráérősen bandukolt lefelé, és széles mosollyal köszöntötte őt:
– Szia, Kati! Hogy s mint? Elmegyünk este moziba? – kérdezte a fiú, s már szinte indult is tovább, úgyis tudta előre a választ.
Kati nagyot sóhajtott. Szeretett volna randevúzni ezzel a kedves sráccal, de, de nem lehet… És érezte, hogy mindjárt sírni fog. Gyorsan elmakogta sokadszorra is ugyanazt az elutasító választ, majd összeszorított szájjal besietett a lakásába. Bent az ágyára dőlt, és átadta magát a zokogásnak.
Az égen fellegek gyülekeztek, és nagy cseppekben hullni kezdett az eső.
– Most jó sírni, senki sem fogja tudni, hogy miért vizes az arcom – gondolta Kati. Felkelt, és elindult otthonról.
Ment, csak ment cél nélkül, és közben jól kisírta magát. Lassan megnyugodott, elapadtak a könnyei. Körülötte az eső is elállt, mintha eddig Katinak akart volna kedvezni.
Beesteledett, sötét volt az ég, és imitt-amott neonreklámok fényeit tükrözték az út menti tócsák. Kati már egy ismeretlen városrészben járt. Kíváncsian nézelődött, és egyszer csak egy templomot pillantott meg. Vágyakozó érzés kerítette hatalmába, hogy betérjen oda, de már késő este volt. Azért reménykedve lenyomta a kovácsoltvas kilincset, de a kapu nem tárult ki, úgyhogy hazaindult.
Pár nap múlva, hazafelé, amikor már elhaladt a garázs előtt, találkozott a gondnok nénivel, és Tamást is visszautasította, eszébe jutott az a különös templom, és elhatározta, hogy visszatér oda, és bemegy. Nekikészülődött, és hamarosan ott volt a templomnál. Belépett, és kissé összeszorult szívvel leült egy padba. Bent félhomály volt. Kicsinyke fény szűrődött ki egy szépen faragott, fa gyóntatófülkéből. Katit megrohanták az emlékei, életének képei. Sokáig ült csendben, a gondolataiba mélyedve, végül belépett a fülkébe, a fénybe.
Amikor kijött onnan, valahogy másmilyennek látta a világot. A festmények színei mintha élénkebbek, a szobrok meg mintha elevenek lettek volna. Azt érezte, hogy olyan jó élni!
Kati lassan lépdelt hazafelé egy új útvonalon. A levegő telve volt friss virágillattal.
Az otthonához közeledve, a garázsból kiszűrődő zenefoszlány eljutott hozzá, és igen megtetszett neki. Meg is kérdezte a szerelőtől, hogy mi az együttes neve.
A lépcsőház kapujában a gondnok nénivel találkozott, és hosszú idő után először jól elbeszélgettek.
A harmadik emeleten Tamásba botlott.
– Szia Kati! Hogy s mint? Elmegyünk este moziba? – kérdezte a fiú.
– Igen, hát persze! – válaszolta boldogan Kati a legszebb mosolya kíséretében.
Írta: Sárossy Ervin
