Copertinói Szent József, akit Isten vonzása felemelt – Szentek élete

Copertinói Szent József – minorita áldozópap

* Copertino, Itália, 1603. június 17. +Osimo, Itália, 1663. szeptember 18.

Itáliában, Copertinoban született 1603. június 17-én.

A minoriták rendfőnöke 1663 októberének elején azt a megbízást adta ki, hogy írják meg a röviddel azelőtt meghalt József atya életét: „Stílusa legyen egyszerű, világos és szerény, hasonló József atya boldog lelkéhez. Nem akarom, hogy frázisokkal legyen teleszőve, vagy hogy különleges kifejezések előkelőséget sugározzanak. Azt sem akarom, hogy Isten szolgáját dicsőítsék – Isten helyett.” Ez a pár szó jól érzékelteti, ki volt Copertino Szent József.

Amikor meghalt, egész Európában ismerték a nevét. Pedig nem alapított új rendet, nem írt egyetlen könyvet sem, nem kezdeményezett új lelkipásztori módszereket.

Úgy tűnik, ezen a téren József az apjára ütött, aki kiváló ember volt, de nem értett sem a pénz, sem a birtok kezeléséhez. Amikor várandós felesége látta, hogy megint jön a végrehajtó, az istállóba menekült; ott hozta a világra Józsefet. Az anyát egyébként komoly, kemény nőnek mutatják be az életrajzírók. József főként hevessége folytán hasonlított hozzá: egyszer késsel támadt valakire, azért anyja, miután jól megverte, egész éjszakára kizárta a házból.

József az iskolában alig ért el eredményt. Sokkal jobban vonzotta a templom és a liturgia, különösen az egyházi ének és zene volt rá nagy hatással. Egyre jobban megnyilvánult sajátos adottsága, amely egész életét meghatározta: gyakran annyira elmerült saját belső világában, mintha nem is lett volna jelen, teljesen megragadták belső élményei, melyek ebben az időben gyakran a szent zene hallgatásához kapcsolódtak. Ezért kapta társaitól a „tátott szájú” gúnynevet.

Hozzájárult mindezekhez, hogy nyolcadik és tizennegyedik éve között betegségek választották el a külvilágtól és pajtásaitól. Kelevényeinek látványa és bűze még anyja számára is nehézzé tette az ápolást. Amikor József végül meggyógyult, nem tudott kapcsolatot teremteni a mindennapi élet dolgaival; belső élményeinek elhatalmasodása és szemlélődő befelé fordulása nem is tűrte a normális foglalatosságot és életmódot. Arra gondolt, hogy kolostorba lép; tizenhét évesen föl is vették a kapucinusok laikus testvérnek. Gyenge egészsége és a kolostori munkákban való használhatatlansága miatt azonban nyolc hónap múlva elbocsátották. Ahogy maga elbeszélte, úgy tűnt neki, mintha akkor a szerzetesruhával együtt az eleven bőrét is lehúzták volna róla.

Örömére nehézségek után fölvette szolgának egy minorita kolostor. Itt megtanult olvasni és írni, s végül becsületessége és jámborsága miatt felvették a rendbe is. 1628-ban pappá szentelték.

A bűnösök kedvet kaptak tőle a jóra, a zaklatottak békét, az elnyomottak örömet, a szenvedők vigasztalást és segítséget találtak nála. Belső élete továbbra is eksztázisokban nyilvánult meg, s ezek olyan gyakoriak voltak, hogy életrajzírója elmondhatta róla: „Élete eksztázisok sorozata volt.” Lelkét tökéletesen lenyűgözte Isten nagysága és szeretete.

József esetében az eksztázis nemcsak abban állt, hogy szellemi képességeit magához ragadta Isten és kikapcsolódtak érzékszervei, hanem sokszor előfordult az is, hogy teste fölemelkedett a földről és hosszasan lebegett. Levitádénak, lebegésnek nevezik ezt a jelenséget, amikor valaki minden külső segítség nélkül a gravitációtól független állapotba kerül. Józsefet sokan látták a föld felett lebegni vagy repülni. Egy kolostorban a Megfeszített képe volt rá olyan hatással, hogy amikor elment mellette, felrepült hozzá, és mintha szoborként odaerősítették volna, hosszú ideig ott maradt. Máskor mise közben emelkedett föl 30-50 cm magasságba és teljesen elmerült a misztérium szemlélésében. Az is megtörtént, hogy társával belépett egy templomba, s az ének hallatára fölemelkedett, de magával ragadta társát is, és előrerepült vele a tabernákulumhoz.

A fizikusok keresik a jelenség magyarázatát – s éppen József az, akire bizonyítékul hivatkozhatnak, hiszen annyi szemtanúja volt lebegéseinek -, de mind a mai napig nem találták meg. Az emberi élet történéseit ugyanis nem lehet kizárólag a fizika, a biológia és a hasonló tudományok törvényeivel magyarázni. A lélek képes Istennel olyan kapcsolatba lépni, melyet a szeretet – Isten és a lélek egymás iránti szeretetének – mindenhatósága határoz meg.

Rendi elöljárója is elküldte Józsefet misszionáriusként az egész tartományba. Így tehát az egyházi elöljárók előtt sem maradhatott rejtve különleges élete. Az ügy ebben az egyébként is felkavart időben nem tűnt jelentéktelennek. Józsefet az inkvizíció Nápolyba idézte, hogy kivizsgálják rendkívüli kegyelmeinek hitelességét. Mint később Rómában, most sem sikerült azonban semmiféle hamisságot megállapítani. Józsefnek mégis át kellett települnie egy olyan kolostorba, ahol rejtetten élhetett.

1639-ben Assisibe, a Szent Ferenc-bazilikához épített konventbe került tizennégy évre. A följelentés, az inkvizíciónál folyó vizsgálata és az áthelyezés mélyen érintették Józsefet. Megkísértette a lázadás és a levertség; olyan lelkiállapot, amit saját tanúsága szerint azelőtt nem ismert. Két évig „olyan kevés fény jutott a lelkébe, mint a parányi ablakon át a cellájába”.

József azonban sohasem a saját belső öröméért és nyugalmáért kereste Istent, ezért nem ijedt meg a harctól, melyet részben a saját gyengesége, részben a sátán ellen kellett vívnia. Magától értetődő volt számára, hogy a gonosz támadásait saját magán is megtapasztalja. Szerzetestársai nemegyszer a kimerültségtől félholtan találták reggel a templomban, ahol az éjszakai imádság közben a sátánnal viaskodott, akinek ijesztő alakját gyakran testileg is látta. A gonosz azért támadta Józsefet olyan erősen, hogy a zavarkeltéssel elragadja tőle Isten hatalmas világosságát, s a rendkívüli kegyelmek hitelességében megingassa őt.

Elég volt, ha Jézusról, Máriáról vagy a mennyországról hallott elmélkedést, s máris eksztázisba esett, s a külvilágból nem érzett semmit. Ő maga mondta: „A lélek királynőhöz hasonlít, akinek a testi érzékek a szolgálói. Ha a lélek a király lakába lép, az érzékek kívül maradnak, és semmiféle inger sem mozgatja meg őket. Maga a lélek pedig teljesen Teremtőjében nyugszik.”

Legerősebb élmény számára a naponta bemutatott szentmise volt, mely az állandóan ismétlődő eksztázisok miatt olykor öt óra hosszáig is tartott. Jézus halála vagy más esemény, amelyről az olvasmányokban szó esett, úgy hatott rá, mintha akkor történt volna. Egy virágvasárnapon a passió e szavainál: „Keresztre vele!” – szinte halottként zuhant a földre, és saját szavai szerint valóban közel járt a halálhoz.

Ő maga tette föl magának a kérdést: Miért szomorkodom Jézus halála miatt, amely mégiscsak nagyon rég történt? Miért tölt el szorongással a gyermek Jézus szemlélése, hiszen sok ideje annak, hogy Jézus gyermek volt? Az Úr maga válaszolt neki lelkében: „Egykor keresztre feszítettek, és meghaltam az emberekért; készségem azonban, hogy meghaljak érted, örökre megmarad. Egykor gyermek voltam; a szeretetben mindig az vagyok. Ha valaki gyermekként akar látni, gyermekként talál meg; ha megfeszítettként, a megfeszítettként talál rám; vagy megostorozottként, vagy más alakban mutatom meg magam neki. Szeretetem ugyanis olyan formában jelenik meg, amelyben az emberek emlékeznek rám és szemlélnek engem.”

Gyakran annyira megragadta őt Isten, hogy a szavak már kevesek voltak szeretete kifejzésésére: ilyenkor lelkéből a túláradó szeretet önmaga formálta dallamokban tört fel, s énekelnie kellett. Általában egész életében nagy szerepet játszott a zene: mint már említettük, első, gyermekkori eksztázisa is a zenével kapcsolatban történt; s később megtiltották neki, hogy részt vegyen ünnepélyes istentiszteleteken és körmeneteken, mert az énekek hallatára csaknem mindig eksztázisba esett.

Lelke olyan dolgok iránt volt érzékeny, amelyeket mások észre sem vettek. Távolból megérezte a veszélyt, amelybe egy rendtársa utazása során került, tudott a pápa haláláról is, még mielőtt bármiféle hír érkezett volna róla. Aki találkozott vele, annak tudnia kellett, hogy belelát a lelkébe. Látta, hogy a bűn mennyire elcsúfítja a lelket. Néha ezt olyan élesen látta, hogy a bűnös jelenléte és beszéde elviselhetetlen fájdalmat okozott számára.

Korának nyugtalansága és kuszáltsága közepette is világosságot és erőt sugárzott. Bíborosok, püspökök, fejedelmek keresték föl, ajánlották magukat imájába.

Mindig szegények és segítséget keresők vették körül.

Rendi elöljáróinak mindez gondokat is jelentett. Az ilyen rendkívüli ember, mint József, nemcsak áldás környezete számára, hanem teher is. Az inkvizíció még élesebben figyelte a különös jelenségeket és a nép növekvő érdeklődését. Teljesen meglepetésszerűen avatkozott be 1653 júliusában: Józsefet megfigyelés végett a pietrarubbiai kapucinus kolostorba vitték és a külvilággal minden kapcsolatát megszakították.

Otttartózkodásának híre azonban gyorsan elterjedt, s miséje alatt csakhamar összegyűlt a nép a templom előtt. Átküldték hát Fossombrone nehezen hozzáférhető kapucinus kolostorába. Éjjel vitték az Ancona tartományban lévő Osimo minorita kolostorába. Ott élt elrejtve és a rendtársaitól elválasztva, gyakori eksztatikus egyesülésben Istennel.

Amikor 1663 elején beteg lett, cellájában felállítottak egy kis orgonát; az orgonista játszott neki, ő énekelt, és a többieket is arra szólította föl, hogy énekeljenek vele együtt. „A szamár kezd a hegyre felkapaszkodni” – mondta tréfálkozva, amikor érezte, hogy közeledik a vég. A közelgő halálról ezeket mondta: „A kéreg nem akar leválni a fáról”; és: „Borzalmas ez az átmenet”. Utolsó napjaiban eksztázisban feküdt, belső tűz emésztette és így énekelt: „Lelkem, szeress, szeress!”

1663. szeptember 18-án halt meg rendtársai körében Itáliában, Osimoban.