Az evangelizáció útjai

Vannak jó és kevésbé jó útjai annak, hogyan adjuk tovább az evangéliumot idegeneknek.

Képzeld el a következő helyzetet:

Repülőúton vagy. Amíg mindenki bekapcsolja a biztonsági övét, üdvözlöd a melletted ülő személyt. Az illető egy Ohio State University pulóvert visel. Te régebben Ohióban éltél, ezért beszélgettek az életről „Vadgesztenye államban” (Buckeye State – Ohio beceneve az ohioi vadgesztenyefák miatt – szerk.megj.). Kérdezed a családjáról: van pár gyereke. Neked is vannak gyerekeid. Megosztjátok egymással a történeteiteket. Barátságos és nyugodt beszélgetés következik a sportról, az időjárásról, a munkáról és így tovább. Aztán közbevetsz valamit, például: „Szeretnék önnek beszélni Jézusról…”

Meghallgattad őt, barátságos légkört alakítottál ki, így most hirdetheted az evangéliumot.

Ez valóban hatékony evangelizáció, nemde?

De  hogy viszonyul az ülésszomszéd mindehhez? Valóban készen áll-e most az útitárs egy nyílt és tiszteletteljes beszélgetésre a hitről?

Az igazság az, hogy nem tudhatjuk. Talán az ülésszomszéd is régóta szeretett volna valakivel beszélni Jézusról, és te pont a megfelelő pillanatban érkeztél. Talán soha nem gondolt sokat Jézusra, de amikor kimondtad az Úr nevét, megnyílt a szíve, és most már hallani akarja, amit mondani akarsz. Minden lehetséges.

De lehetséges-e az is, hogy amint kimondod Jézus nevét, ő becsapva érzi magát? Lehetséges-e, hogy ő azt hitte, csak barátságos csevegést folytattok, de most, hogy hirtelen Jézusról kezdtél beszélni, a barátságosságodat hamisnak fogja tekinteni? Lehetséges-e, hogy még azt is érezni fogja, hogy csapdába ejtetted?

Most nézzünk egy másik helyzetet:

Repülőúton vagy. Amíg mindenki bekapcsolja a biztonsági övét, üdvözlöd a melletted ülő személyt. Az illető egy Ohio State University pulóvert visel. Te régebben Ohióban éltél, ezért beszélgettek az életről „Vadgesztenye államban”.

Aztán így szólsz:
„Tartok magamnál ilyen érmeket, és odaadom azoknak, akikkel útközben találkozom. Ezeket csodás érmeknek hívják, és sok katolikus viseli. Szeretnék egyet önnek is adni.”

Az útitárs ránéz az érmére és megkérdezi:
„Rendben, köszönöm. De mit kell vele csinálnom?”

„Viselheti, vagy a zsebében tarthatja, ahogy szeretné. Leginkább arra emlékeztet, hogy Isten szereti magát, és mindig kész segíteni.”

„Bár nem vagyok katolikus.”

„De keresztény?”

„Baptistának neveltek, de most egy felekezeten kívüli gyülekezetbe járunk.”

„És az jobban tetszik?”

„Jószerivel igen, kedves közösség, jó emberek.”

„Baptistaként biztosan úgy nőtt fel, hogy jól ismeri a Bibliát…”

Ebben a helyzetben te is tudod, hogy beszélhetsz vele Jézusról és a Bibliáról, mert gyakorló keresztény. Bár nem tudhatjuk pontosan, mit érez, te nyílt és őszinte voltál a szándékaidat illetően, amikor felajánlottad a csodás érmet, és ő elfogadta azt, sőt kérdezett is róla.

Ezzel a gesztussal máris kifejezted, hogy katolikus vagy, és hogy komolyan veszed a hitedet. Azzal, hogy ajándékot adtál, már hirdetted is az evangéliumot – legalább is annyit, hogy Isten szeret téged, és itt van, hogy segítsen.

A beszélgetés ezután nyugodtan folytatódhat, és te meghallgathatod az útitársad mondandóját, a barátság hídjait építve anélkül, hogy meg kellene várnod a „megfelelő pillanatot”, hogy „ráugorj” Jézus nevével. Egyértelművé tetted szándékaidat már a beszélgetés elején, így a másik fél eldönthette, akar-e a hitről beszélgetni.

Egyes esetekben előfordulhat, hogy a másik ember elutasítja a medált, és egyértelművé teszi, hogy nem nyitott a vallási beszélgetésre. Más esetekben más reakció érkezik.

Úgy tűnik, ez az ember úgy érzi, hogy őszintén közeledtek hozzá, és hajlandó beszélgetni. Talán most további beszélgetések következnek, amelyekben többet lehet megosztani a katolikus hitről. Talán egy perc múlva felveszi a fejhallgatóját, és elalszik.

Legalább most már van egy csodatévő érme, amely Isten szeretetére emlékezteti, és lehetősége arra, hogy egy katolikus embertől halljon a hit teljességéről – ami természetesen fontos, mert az Egyház maga is „Isten háza” (1 Tim 3,15), és így a Krisztussal való találkozás eszköze. Végül is az evangélista azt szeretné, hogy minden ember (az ateistától a nem katolikus keresztényen át a nem gyakorló katolikusig) megismerje Krisztust, és befogadja őt egyháza szentségeiben és életében.

Az, hogy a kezdetektől fogva egyértelművé tetted szándékaidat, mindkettőtök számára bizonyos szabadságot teremtett. Ő eldöntheti, hogy akar-e veled beszélni a vallásról, te pedig őszintén beszélhetsz róla tudva, hogy nem csempészted be Jézust vagy a katolicizmust egy gyanútlan ember életébe.

Ez alapvető fontosságú. Mindennek, amit evangelizálóként teszünk, nyitottnak, tiszteletteljesnek és őszintének kell lennie. Nem csak egy újabb skalpot akarunk szerezni az evangelizálói övünkre. Nem akarjuk az embereket pusztán célpontként kezelni. Tehát amikor beszélgetésbe kezdünk, meghallgatva, amit mások mondanak, és megpróbálva a barátság hídjait építeni, a szokásos gyakorlatunk az kell legyen, hogy nagyon korán világossá tesszük, hogy Jézusról akarunk beszélni.

Képzeljünk el egy családi helyzetet, amelyben arra szeretnénk ösztönözni egy rokonunkat, hogy fontolja meg a katolikus hitet.

Ilyen helyzetben könnyen tolakodóvá válhatunk, ha folyamatosan megpróbáljuk beilleszteni a vallást olyan beszélgetésekbe és helyzetekbe, ahol ez úgy hat, mintha lesben állva „lecsapnánk” – vagy akár kritizálnánk a szeretteinket. Emlékeznünk kell arra, hogy nem a mi feladatunk biztosítani, hogy valaki válaszoljon Jézus hívására és elfogadja a hit útját.
A mi feladatunk csupán az, hogy hirdessük és meghívjunk.

Mi lenne, ha ahelyett, hogy esetlegesen kárt tennénk a normális kapcsolatokban azzal, hogy mi vagyunk az a rokon, aki állandóan vallási témákat hoz fel – még akkor is, amikor ez nem kívánatos –, inkább időt szánnánk a szeretet és a bizalom építésére?

Megtehetnénk ezt azzal, hogy következetesen meghallgatjuk a másik embert, és kedvesek vagyunk hozzá.

Talán akkor egy napon mondhatnánk valami ilyesmit: „Szánnál rám tíz percet a hétvégén, hogy elmondjam, miben hiszek? Ez fontos számomra, és szeretném megosztani veled. Nem kell semmit tenned, és ígérem, hogy nem fogok tíz percnél tovább beszélni. Csak szeretném megosztani veled ezt a részét az életemnek, mert fontos vagy nekem, de ennyi az egész. Csak szeretném, ha tudnál erről a részéről az életemnek.”

Lehet, hogy az illető nemet mond, de valószínű-e ez, ha valóban figyelmes és fogékony voltál, anélkül, hogy rámenős lettél volna? És még ha az illető nemet is mond, te megtetted, amit tudtál, továbbra is barátok maradtok, és talán idővel újabb lehetőség adódik.

Másrészt, ha az illető igent mond, akkor nem csaptál le rá, és nem zaklattad, ami azt jelenti, hogy most lehetőséged van hirdetni az evangéliumot valakinek, aki legalább udvariasan meghallgat.

Nem tekintettél az illetőre pusztán célpontként. Ehelyett személyes barátságot építettél vele.  Ez a barátság lehet talán éppen az a híd, amelyen keresztül az evangélium igazsága most elérheti őt.

Fordította: Marek Éva
Forrás: Catholic Answers