A liturgia szépségéről írt apostoli levelet Ferenc pápa

Desiderio desideravi – kezdetű apostoli levelével fordul a pápa Isten népéhez, melyben arra szólít, hogy ne tetszelegjünk a külső forma szépségében, de ne is hagyjuk ellaposodni a liturgiát. A hiteles szertartás evangelizáló erejű.

A második vatikáni zsinat erre vonatkozó konstitúciói már rámutattak a liturgikus szertartások mély jelentésére. Ferenc pápa most kiadott, 65 pontból álló apostoli levele merít az Istentiszteleti Dikasztérium 2019 februárjában tartott plenáris ülésének eredményeiből. A Traditionus custodes – kezdetű motu propriót követi, hangsúlyozva az egyházi szeretetközösség jelentőségét a zsinat utáni liturgikus reform rítusa körül. Nem új instrukcióról vagy irányelvről van szó, meghatározott normákkal, hanem inkább arról, hogy megértsük a liturgikus szertartás szépségét és evangelizáló szerepét. Hagyjuk fel a vitákkal, és hallgassuk meg, mit mond a Szentlélek az egyháznak! Őrizzük meg a szeretetközösséget, csodálkozzunk rá a liturgia szépségére! – buzdít levelében a pápa.

A keresztény hit csak akkor hiteles, ha találkozik az élő Jézussal. A liturgia pedig biztosítja nekünk ezt a lehetőséget. Nekünk nem az utolsó vacsora halvány emlékére van szükségünk, hanem arra, hogy ott legyünk azon találkozón. A Sacrosanctum Concilium – kezdetű zsinati konstitúció azért fontos, mert újra fölfedeztük általa a liturgia teológiai értelmét – állapítja meg a pápa, majd hozzáteszi: Azt szeretném, hogy a keresztény ünneplés szépségét és az egyházi életben való velejáróit ne torzítsa el egy felszínes és leegyszerűsítő értékítélet, vagy ami még rosszabb, ne használják bármilyen ideológiai szemlélet eszközéül. Az eucharisztikus áldozatban való részvétel nem egy olyan elért eredmény, amivel dicsekednünk kellene Isten és testvéreink előtt. A liturgiának semmi köze az elvont moralizmushoz, hanem az Úr Húsvétjának ajándéka, amely, ha engedelmesen befogadjuk, megújítja életünket. A cenákulumba azért lépünk be, mert érezzük a vágyat, hogy vele együtt ünnepeljük Húsvétot.

A lelki mondanitásból úgy tudunk kigyógyulni, ha újrafelfedezzük a liturgia szépségét. Ez azonban nem merül ki a rituális esztétikum keresésében, ami csak a külső formára összpontosít és kipipálja a kötelező rituálékat. Nyilvánvalóan ez a megállapítás semmilyen formában nem hagyja jóvá az ellentétes magatartást sem, ami az egyszerűséget összekeveri a slampos banalitással, a lényegest a tudatlan felületességgel, a rítus konkrét végzését a szélsőséges, gyakorlati funkcionalizmussal. A liturgia minden szempontjára oda kell figyelni, legyen az a helyszín, az idő, a gesztusok, a szavak, a tárgyak, öltözékek, énekek, zene – hogy minden elemet tiszteletben tartsunk. Ha ezt betartjuk, akkor nem fosztjuk meg a hívő közösséget attól, ami jár neki, vagyis az egyház által meghatározott rituális módon ünnepelt húsvéti misztériumtól.

Hogyan tudjuk újra megélni a liturgia szépségét a maga teljességében? Ferenc pápa a mai posztmodern eltévelyedés, az individualizmus, a szubjektivizmus, az elvont lelkiség kihívásaival szemben arra szólít, hogy térjünk vissza a nagy zsinati konstitúciókhoz, amelyek elválaszthatatlanok egymástól. Leegyszerűsítenénk a kérdést, ha a liturgia körüli feszültségeket a rituális forma iránti érzékenységek puszta különbözőségeként fognánk föl. A probléma elsősorban egyháztani jellegű. A rítusról szóló küzdelem tehát különböző egyházfelfogásokat takar. Romano Guardinire utalva a pápa megállapítja: a rítus és a szöveg reformja nem sokat segít, ha nem társul mellé liturgikus képzés. Ez főként a szemináriumokban lényeges. A lelkipásztori tevékenység a maga egészét tekintve nem annyira programok és projektek eredménye, hanem akkor működik, ha a közösség életének középpontjába a vasárnapi szentmisét helyezzük, mert az a kommúnió alapja.

Meg kell tanítani a jelképek értelmezését, ami egyre nehezebben megy a modern embernek. Ennek egyik módja a szentmise túlzások nélküli művészi gondozása, de ne feledjük, hogy a rítus sosem öncélú norma, hanem mindig egy magasabb érvényű valóságot szolgál, amit őrizni kíván. Kiemelt helye van a csöndnek, mely a bűnbánatra a megtérésre indít, megnyit az Ige hallgatásának és az imádságnak, felkészít Krisztus teste és vére imádására.

A keresztény közösségek általában a plébános celebráló stílusát élik meg, ami sokféle lehet. Kerülendő a pápa szerint: a merev szigorúság vagy a túlzott kreativitás, a spiritualizáló miszticizmus vagy a gyakorlati funkcionalizmus, a kapkodó sietség vagy a mesterkélt lassúság, a pongyola elhanyagoltság vagy a túlzott finomkodás, az erőltetett nyájasság vagy a szertartásos hajhatatlanság. Mindezen modellek egy tőről fakadnak: a túlzott szereplési vágyból, amit a média által közvetített szertartások felerősítenek. A szentmise bemutatása ezzel szemben Isten szeretetében való megmártózás. Ferenc pápa levele végén minden paphoz, püspökhöz, diakónushoz, szemináriumi elöljáróhoz, a teológiai fakultáson oktatókhoz, katekétákhoz fordul: segítsék Isten szent népét meríteni a keresztény spiritualitás első forrásából, hogy az egyház a különböző nyelveken ki tudja fejezni az egységet, amelyet Szent VI. Pál és Szent II. János Pál pápa a római misekönyv és a zsinati reform alapján meghatároztak.

Forrás: Vatican News