Ha ez a cselekedet valóban a civilizáció előrelépése, vállalnák-e, hogy Önök maguk hajtsák végre?

A francia Nemzetgyűlés július 15-én szavaz a halálba segítésről szóló törvényjavaslatról. Az alábbiakban közöljük a Le Nouveau Conservateur és a Le Salon Beige oldalain megjelent nyílt levelet, amelyet utolsó lehetséges figyelmeztetésként három francia értelmiségi intézett a Nemzetgyűlés képviselőihez. A levél szerzői: Maroun Badr (PhD) bioetikai doktor, kutató és a polgári jog oktatója, Francis Jubert (PhD) filozófus, a palliatív ellátás és a narratív orvoslás szakembere és Guillaume de Thieulloy, a politikai tudományok doktora.

Nyílt levél a Nemzetgyűlés tisztelt Képviselő Asszonyaihoz és Képviselő Uraihoz

Tisztelt Képviselő Asszonyok!
Tisztelt Képviselő Urak!

Néhány nappal egy olyan szavazás előtt fordulunk Önökhöz, amely maradandó nyomot hagy majd jogrendünk történetében. Szavazatukkal arra készülnek, hogy felvállalják a Köztársaság felelősségét az olyan emberek sorsa iránt, akik már nem képesek megvédeni önmagukat. Ez nem egy újabb jogszabály a sok közül, és nem is az egészségügyi törvény egyszerű technikai módosítása. Fordulópontról van szó: elfordulásról egy olyan jogrendtől, amely kezdettől fogva tiltotta az emberi élet kioltását, egy olyan felé, amely azt megszervezi, megtervezi, költségvetésbe foglalja, és az állam által végrehajtott eljárássá teszi.

1. Egy szavazás visszafordíthatatlan súlya

Egy költségvetési törvényt a következő évben módosítani lehet. A „halálba segítéshez való jogról” szóló törvényt – nevezzük nevén: az eutanáziáról és az asszisztált öngyilkosságról szóló törvényt – azonban nem lehet módosítani. A halálba segítést végrehajtják, és ami egyszer végrehajtásra került, azt többé nem lehet visszacsinálni. E törvénytervezet támogatásával alapjaiban adják fel azt a legrégebbi tilalmat, amely az embereket a társadalomban összetartja: a gyilkolás tilalmát. Amikor legitimálják a halál szándékos előidézését, nem a szenvedésre adnak választ, hanem magát a szenvedő embert iktatják ki. Arra kérik az egészségügyi dolgozót, akinek társadalmi hivatása az élet védelme, hogy váljon annak kioltásának eszközévé. Minden egyes, július 15-én leadott szavazat konkrét emberi életsorsokat érint majd: nem statisztikákákat, hanem valós, konkrét személyeket, egy meghatározott pillanatban, egy meghatározott kórteremben. Arra kérjük Önöket, hogy mielőtt felemelik a kezüket, mérlegeljék: ez a szavazás azok számára, akiket érinteni fog, visszafordíthatatlan lesz.

2. Szabadság – egy választás, amely valójában nem is választás

Szabad választás csak ott létezik, ahol valódi alternatíva is van. Ez az alternatíva – vagyis a mindenki számára, mindenütt hozzáférhető palliatív ellátás – azonban ma még nem létezik. Franciaország mintegy húsz megyéjében ma sincs egyetlen palliatív osztály sem, és a rászoruló betegek jelentős része soha nem jut ilyen ellátáshoz. Ha egy olyan betegnek ajánlják fel a „halálba segítést”, aki még megfelelő fájdalomcsillapításban sem részesülhetett, az nem a szabadság felkínálása; ez azt jelenti, hogy csupán egyetlen lehetőséget kínálnak fel neki, holott a köztársasági ígéret szerint kettőt kellene számára biztosítani. Az a beleegyezés, amelyet valaki azért ad meg, mert nincs más lehetősége, nem tekinthető szabad beleegyezésnek: ez annak a hiánynak a következménye, amelyet a közhatalom idézett elő.

3. Egyenlőség – egy kétsebességes törvény

Ebben a rendszerben maga az egyenlőség fordul önmaga ellen. Annak az állampolgárnak, aki olyan megyében él, ahol működik palliatív ellátó osztály, valódi lehetősége lesz arra, hogy megfelelő gondozásban részesüljön. Aki viszont olyan megyében él, ahol ilyen ellátás nincs, az a gyakorlatban csak a halálhoz juthat hozzá. A beteg sorsát így többé nem a betegsége, hanem az irányítószáma dönti el. Ha ezt a törvényt még azelőtt fogadják el, hogy felszámolnák ezt a területi egyenlőtlenséget, akkor a haladás jelszavával olyan egyenlőtlenséget vezetnek be a franciák között az élethez való viszony tekintetében, amelyet a köztársaságnak magának soha nem volna szabad megszerveznie.

4. Testvériség – kísérni vagy félreállítani

Egy testvériességre épülő társadalom nem szabadul meg legsebezhetőbb tagjaitól, hanem mellettük marad, és elkíséri őket. Az az ország, amelyben a palliatív ellátás nem mindenki számára hozzáférhető, ugyanakkor a halálba vezető út jogi kereteit máris megszervezik, felcseréli a fontossági sorrendet: a legméltóságteljesebb megoldás helyett a legolcsóbbat választja. Az „önrendelkezés” szó mögött egy sokkal ridegebb valóság húzódik meg: a beteg, idős vagy másokra utalt ember egy idő után tehernek kezdi érezni magát szerettei számára. Ezért a csendes nyomásért, ezért az észrevétlen eltolódásért – a meghaláshoz való jogtól afelé, hogy valaki kötelességének érezze, hogy ne legyen mások terhére –, fognak Önök felelősséget viselni. A testvériesség abban mutatkozik meg, hogy milyen segítséget nyújtunk a szenvedőknek ahhoz, hogy emberi méltóságukat megőrizve élhessenek tovább, nem pedig abban, hogy milyen eszközöket adunk nekik a mielőbbi halálhoz.

5. A kérdés, amelyet nem kerülhetnek meg: Önöknek volna-e bátorságuk sajátkezűleg végrehajtani ezt a tettet?

A törvény paragrafusainak és az Önök szavazásnak jogi tárgyilagossága mögött ott áll maga a cselekedet: egy konkrét, végleges tett, amely megállít egy emberi szívet. Ha ez a cselekedet valóban – amint Önök állítják – a civilizáció előrelépését jelenti, vállalnák-e, hogy saját maguk hajtsák végre? Vállalnák-e, hogy kezükbe vegyék a fecskendőt, megnyomják a dugattyút, végignézzék, amint a halált okozó szer egy beteg – vagy akár az önök valamelyik hozzátartozója – ereibe jut, és ezért teljes személyes felelősséget vállaljanak? Ha viszont megremegne a kezük e tett végrehajtása előtt, kérdezzék meg maguktól: miért kívánják ezt másokkal elvégeztetni?

6. A következetesség követelménye: alkalmazzák önmagukra is azt, amit mások számára megszavaznak

Egyetlen megválasztott képviselőnek sem volna szabad olyan törvényt megszavaznia, amelyet ne lenne hajlandó először is magára, szüleire, házastársára és gyermekeire alkalmazni – nyilvánosan, példát mutatva azzal, amit jótéteményként állít be. Az a törvény, amelynek alkalmazását senki sem merné saját magán kipróbálni, olyan törvény, amelyet úgy kényszerítenek másokra, hogy a saját hozzátartozóik számára maguk sem tartják kívánatosnak. Ha lelkiismeretük szerint nem kívánnák ezt azoknak, akiket a legjobban szeretnek, milyen paradoxon alapján gondolják, hogy mások számára mégis jó lehet?

7. Képviselők! Önök a nép hangját képviselik, nem pedig egy érdekcsoportét

Önöket azért választották meg, hogy a nép hangját képviseljék, nem pedig egy aktivista szervezetéét. A franciák többsége nem az eutanázia és az asszisztált öngyilkosság legalizálását követeli, hanem azt, hogy a palliatív ellátás az ország egész területén mindenki számára elérhető legyen. A franciák többsége úgy véli, hogy mindenekelőtt ezt kell biztosítani, és csak ezután lehet egyáltalán szó a „halálba segítés jogáról”. A franciák többsége súlyosan beteg hozzátartozói számára a magas színvonalú palliatív ellátást részesíti előnyben az eutanáziával szemben.

Amit egyesek elfojthatatlan társadalmi igényként mutatnak be, az valójában nagyrészt egy jól szervezett lobbicsoport, az ADMD (Association pour le Droit de Mourir dans la Dignité – Egyesület a Méltósággal Történő Meghalás Jogáért) tevékenységének eredménye, amelynek befolyása e törvény szövegének kidolgozására és a jogalkotás menetére ma már nem titok. A mandátum, a választáson elnyert megbízás viszont nem arra szolgál, hogy egy nyomásgyakorló csoport érdekeit képviselje, bármilyen régi múltra tekintsen is az vissza, vagy bármilyen jól szervezett is legyen, hanem a szuverén nép szolgálatában áll – különösen akkor, amikor ez a nép bizonytalan, kérdései vannak, vagy éppen egészen mást kíván, mint amit kész tényként próbálnak elé tárni.

Konklúzió

Tisztelt Képviselő Asszonyok, tisztelt Képviselő Urak! Július 15-én Önök nem pusztán egy törvényjavaslatról szavaznak majd. Arról döntenek, hogy Franciaországban kiknek lesz joguk ahhoz, hogy életük végéig védelemben és támogatásban részesüljenek, és kik azok, akiket – megfelelő eszközök hiányában – a leggazdaságosabb kiút felé terelhetnek. A szavazás után ne mondják azt, hogy a szabadság iránti igénynek tettek eleget. Inkább arra feleljenek – tiszta lelkiismerettel, ha tudnak –, hogy mindenekelőtt megadták-e mindenkinek a valódi választás lehetőségét, és hogy szavazatukkal a népet szolgálták-e, vagy azokat, akik azt állítják magukról, hogy a nép nevében beszélnek. A jogtörténet és hazánk történelme is meg fogja őrizni ezt a szavazást, – ahogyan a saját lelkiismeretük is.

Fordította: Görgényi Adél
Forrás: Le Salon Beige