Leó pápa katekézise: A liturgia szimbólumai segítenek megnyílni az Istennel való találkozásra
Június első szerdai általános kihallgatásán XIV. Leó pápa folytatta a II. vatikáni zsinat dokumentumainak elemzését, a liturgia megújításával foglalkozó Sacrosanctum Concilium – k. konstitúció alapján. Ezúttal a szent liturgia olyan alapvető részeiről elmélkedett, mint a szertartás, a jel és a szimbólum. Hagyjuk, hogy neveljen minket a liturgia szertartása, annak ritmusa, érezve a keresztségben kapott ajándékot, ami Krisztusban új életet adott nekünk.
„Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!” Bement hát, hogy velük maradjon. És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük.” (Lk 24,28-31)
A II. vatikáni zsinat felhasználva a liturgikus mozgalom értékes munkájának gyümölcsét segített újra fölfedeznünk egy nagyon élő igazságot az ősegyház és az atyák tanításának tárházából – kezdte katekézisét XIV. Leó pápa. A keresztény liturgia szertartásai nem a szentségi misztérium külsőségét jelentik, nem önkényes ceremóniák együttesét, hanem az egyház közvetítő szerepét, amelyen keresztül az isteni ajándék elér hozzánk. Éppen ezért a zsinat arra szólít, hogy értsük meg a Mysterium fideit, a hit misztériumát, mely a liturgiában végbemegy a szertartásokon és az imádságokon keresztül.
A szertartás ad formát a liturgikus cselekménynek, és rajta keresztül az életünknek, mivel olyan lelki érzékenységet kelt bennünk, amellyel képesek leszünk megízlelni Isten jelenlétét Jézus Krisztus által. Ez természetesen úgy nem megy végbe, ha kívülállók vagy néma szemlélők maradunk a liturgián, hanem csak úgy, ha teljes valónkkal részt veszünk benne – testben, szellemünkkel és szívünkben egyaránt -, az Úr parancsának engedelmeskedve. A szent szertartáson keresztül felkészülünk Isten igéjének meghallgatására, a hálaadásra és a szentségimádásra, a testvéri osztozásra és az egyházi szeretetközösségre. Rájövünk, hogy egy sokarcú gyülekezet vagyunk, melyet ugyanaz a hit gyűjt egybe.
A szertartás egy sor jól meghatározott gesztus és ima egymásutániságába von be minket, mely olykor ellenkezhet a spontán egyéni törekvéseinkkel. A logikája azonban nem a szabadság megzabolázása sémák formájában. Éppen ellenkezőleg, a maga fennkölt józan ritmusával a szertartás megszakítja a frenetikus tevékenységeket, és a lényegre összpontosít. Ezáltal egy másik cselekvési dimenziót fedezünk föl, amit nem a hatékonysági számítások irányítanak, az idő és a tér egy másfajta tapasztalását. A szertartásban megtapasztaljuk az ingyenesség logikáját, megnyugvásra lelünk, mely megújítja a szívünket, fölismerjük, hogy megelőz minket az isteni kegyelem, és megtanulunk olyan ritmusban élni, melyet a Szentlélek lak be.
A szertartás grammatikáját átszövik a liturgia sajátos jelei és szimbólumai. Ahogy a zsinat megállapítja: A liturgiában érzékelhető jelek jelzik és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését” (SC 7). A Katolikus Egyház Katekizmusa elmélyíti ezeknek a jeleknek az értékét, és emlékeztet: “A szentségi ünneplés jelekből és szimbólumokból szövődik össze. Jelentésük az üdvösség isteni pedagógiája szerint a teremtés művében és az emberi kultúrában gyökerezik, az ó Szövetség eseményeiben nyer körülírást, és Krisztus személyében és művében egészen napfényre kerül”. (KEK 1145)
Emblematikus a víz jele: a teremtés kezdeteitől az özönvízig, a Vörös-tengeren való átkeléstől a Jordánig, egészen a Krisztus oldalából fakadó vízig, mely a halálában és feltámadásában való merítkezés szentségi jele lesz. A jel és a szimbólum kifejezéseket gyakran rokonértelmű szóként használják. Valójában a jel akkor szimbolikus, amikor képes nemcsak egy eszményre utalni, hanem egy jelentéssel és értékekkel teli egész rendszerre. Így például amikor szentelt vízzel vagyunk meghintve, feléled bennünk a keresztséggel kapott ajándékunk tudata, és az, hogy csatlakoztunk a Krisztusban való új élethez. Másodsorban a szimbólumoknak lényegében gyakorlati jellegük van, mivel mindenekelőtt cselekvések: lehetnek egyszerűek és közösségiek, mint a letérdelés és a békejobb nyújtása, vagy felelősségteljesebbek, mint minden szentség alkotóelemei. Ezen felül pedig a szimbólumoknak egyedi performatív és átalakító dimenziójuk van, mind az anyagi alkotóelemeik felé, mind azok felé, akik kapcsolatba kerülnek vele, mivel hozzátartozást kelt, megérinti a szívet és az elmét, hiteles egyházi kapcsolatokat hozva létre.
Az Isten népe liturgikus képzéséről szóló, Desiderio desideravi – k. apostoli levelében Ferenc pápa magáévá tette Romano Guardini egy kijelentését, miszerint „a liturgikus képzés munkájának első feladata rajzolódik ki előttünk: az embernek újra képessé kell válnia a szimbólumok érzékelésére” (n. 44.) Leó pápa megállapította: szükségünk van rá, hogy hagyjuk magunkat nevelni a liturgia szertartásai által, finom kézzel és önkényesség nélkül ápolva ünnepléseink szépségét, felvállalva a hiteles misztagógiát, a hit titkaiba való beavatást. Az élő és ájtatos liturgia megtapasztalása, ha az megfelelő misztagógiai hitoktatással párosul a legjobb erőforrás arra, hogy mindenkit nyitottá tegyen az Istennel való találkozásra, mely a megtestesülés logikájában csak az egész ember: test és lélek bevonásával jöhet létre – zárta szerda délelőtti katekézisét Leó pápa.
Forrás: Vatican News
