Az Istennel való barátság a mi üdvösségünk: Leó pápa katekézise a Dei Verbum – k. zsinati konstitúcióról

XIV. Leó pápa a II. vatikáni zsinat dokumentumairól kezdett katekézis-sorozatot a múlt héten, és most az isteni kinyilatkoztatásról szóló Dei Verbum – k. dogmatikus konstitúciónak szentelte gondolatait. Krisztusban Isten arra hív, hogy a barátai legyünk, és nekünk ezt a kapcsolatot a párbeszéd, vagyis az imádság révén ápolnunk kell.

Az egyik legszebb és legfontosabb zsinati dokumentumról van szó, melynek elmélyítéséhez segítségül hívhatjuk Jézus szavait János evangéliumából: “Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket azonban barátaimnak mondalak, mert mindazt, amit hallottam az én Atyámtól, tudtul adtam nektek”. (Jn 15,15) Ez a keresztény hit alapvető pontja, amire a Dei Verbum emlékeztet minket: Jézus Krisztus gyökeresen átalakítja az ember kapcsolatát Istennel, ami ettől fogva baráti viszony lesz. Egyetlen feltétele ennek az új szövetségnek a szeretet – jelentette ki katekézisében Leó pápa.

Szent Ágoston ezt a szakaszt elemezve rámutat a kegyelem távlatára, mert csak az tehet bennünket Isten barátaivá Fiában. Egy ősi mondás úgy tartotta: “Amicitia aut pares invenit, aut facit”, „A barátság vagy egyenlők között születik, vagy azzá tesz”. Mi nem vagyunk egyenlők Istennel, de maga Isten tesz minket hasonlóvá Fiához Fiában.

A cikk a hirdetés után folytatódik…

Ezért ahogy az egész Szentírásban láthatjuk, a szövetségben először egy távolság van, mivel az Isten és az ember közötti megállapodás mindig asszimetrikus: Isten Isten, mi pedig teremtmények vagyunk. Azzal azonban, hogy Fia emberi testben eljött, a szövetség megnyílik végső célja előtt: Jézusban Isten gyermekeivé tesz minket, és arra hív, hogy váljunk hasonlóvá hozzá emberi törékenységünk dacára. Mi nem a vétségen és a bűnön keresztül érjük el hasonlóságunkat Istenhez – ahogy a kígyó sugallja Évának -, hanem az emberré vált Fiúval való kapcsolatunkban.

„Barátaimnak hívlak titeket” – Jézusnak ezekre a szavaira utal a Dei Verbum – k. zsinati konstitúció, mely megállapítja: „E kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten (vö.Kol 1,15; 1Tim 1,17) szeretetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez (vö. Kiv 33,11; Jn 15,14–15) és társalog velünk (vö. Bár 3,38), hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe”. (Dei Verbum, 2.) Már a teremtéskor párbeszédbe lépett az emberrel, és amikor a bűnbeeséskor ez a párbeszéd megszakadt, a Teremtő nem szűnt meg keresni a találkozást teremtményeivel, és időről időre újra megszilárdítani a szövetséget velük.

A keresztény kinyilatkoztatásban a megszakadt párbeszéd végleg helyreáll: a szövetség új és örök, semmi nem szakíthat el minket az ő szeretetétől. Isten kinyilatkoztatása tehát magán viseli a barátság párbeszédes jellegét, és ahogy az az emberi barátságra is igaz, nem viseli el a némaságot, hanem a valódi beszélgetés révén épül.

A Dei Verbum – k. konstitúció erre is emlékeztet minket: vagyis, hogy Isten szól hozzánk. Fontos különbséget tenni a szó és a fecsegés között. A fecsegés megreked a felszínen, nem hoz létre valódi közösséget az emberek között. A hiteles kapcsolatokban azonban a szó nemcsak információk és hírek közlésére alkalmas, hanem felfedi, kik vagyunk. A szónak van egy kapcsolati dimenziója, mely a másik emberhez kapcsol minket. Így tehát amikor Isten szól hozzánk, kinyilatkoztatja magát előttünk, mint a szövetséges, aki arra szólít, hogy legyünk a barátai. Ebben az összefüggésben elsősorban a meghallgatást kell gyakorolnunk, hogy Isten szava behatoljon elménkbe és szívünkbe. Ugyanakkor nekünk is beszélnünk kell Istennel – nem azért, hogy elmondjuk neki, amit már úgy is tud, hanem, hogy felfedjük magunkat önmagunk előtt.

Szükségünk van tehát az imára, amelyben megéljük és ápoljuk barátságunkat az Úrral – mutatott rá katekézisében XIV. Leó pápa. Ez mindenekelőtt a liturgikus és közösségi imában valósul meg, ahol nem mi döntjük el, mit hallgassunk meg Isten Igéjéből, hanem ő maga szól hozzánk az egyházon keresztül. Ezen túl pedig a személyes imában, ami a szív és az elme belsejében zajlik. A keresztény ember napjából és hetéből nem hiányozhat az idő, amit az imának, a meditációnak, az elmélkedésnek szentel. Csak akkor beszélhetünk Istenről, ha beszélünk Istennel.

A tapasztalat azt mondatja velünk, hogy a barátságok véget érhetnek valamilyen látványos törés vagy mindennapos figyelmetlenségek sorozata révén, amelyek szétforgácsolják a kapcsolatot, amíg elvész a barátság. Ha Jézus hív, hogy barátai legyünk, igyekezzünk nem figyelmen kívül hagyni ezt a felhívását! Fogadjuk el, gondozzuk ezt a kapcsolatot, és rájövünk, hogy éppen az Istennel való barátság a mi üdvösségünk – zárta szerda délelőtti katekézisét Leó pápa.

Forrás: Vatican News