Leó pápa katekézise: Az a remény éltet, hogy az élet zarándoklata hazavezet minket

A Krisztus feltámadásáról és a kortárs világ kihívásairól szóló jubileumi katekézis sorozatában Leó pápa ezúttal a „Remélni az életben, hogy új élet szülessen” címmel folytatta elmélkedését. A napok óta tartó heves esőzések szerda délelőttre elálltak és napfényben fürdött a Szent Péter tér, ahol több tízezer zarándok vett részt az általános kihallgatáson, tapssal és örvendezéssel jutalmazva az egyes nemzeti csoportok köszöntését.

Krisztus húsvétja megvilágítja az élet misztériumát és megengedi, hogy reménnyel tekintsünk rá. Ez pedig nem mindig könnyű és korántsem magától értetődő – kezdte beszédét Leó pápa. Az emberi élet szerte a világon fáradságosnak, fájdalmasnak tűnik, problémáival és leküzdendő akadályaival. Az ember mégis ajándékként kapja az életet: nem kéri, nem választja, hanem azt az első naptól az utolsóig annak a misztériumában éli meg. Az életnek ugyanis rendkívüli sajátossága van, azt úgy kapjuk, mi nem adhatjuk meg magunknak, viszont folyamatosan táplálnunk kell, mert olyan gondoskodásra szorul, ami fenntartja, energiával tölti fel, védi és új lendületet ad neki. Azt is mondhatnánk, hogy az élet kérdése az emberi szív egyik mélységes kérdése. Létezni kezdtünk anélkül, hogy bármiféle döntést hoztunk volna róla. Ebből a nyilvánvaló tényből, mint áradó folyó fakad a kérdés: Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk? Mi a végső értelme ennek az egész útnak? – sorolta a kéréseket a pápa.

Az élet valójában értelmet, irányt, reményt igényel. A remény pedig az a mély hajtóerő, amely keresztülvisz minket a nehézségeken, amely megakadályozza, hogy feladjuk az utat a fáradalmakban és ami biztosít arról minket, hogy az élet zarándoklata hazavezet. Remény nélkül az élet azzal a kockázattal jár, hogy két örökös éjszaka közötti közbevetésnek tűnik, egy rövid szünetnek a földi utunkat megelőző és utána következő állapot közt. Az életbe vetett remény ezzel szemben azt jelenti, hogy előre látjuk a célt, biztosnak hisszük azt, amit még nem láthatunk vagy nem érinthetünk meg, bízunk és rábízzuk magunkat egy Atya szeretetére, aki azért teremtett minket, mert szeretett és azt akarja, hogy boldogok legyünk – állapította meg a pápa.

Kedves barátaim, egy széles körben elterjedt betegség van a világban, mégpedig az életben való bizalom hiánya. Mintha beletörődtünk volna a lemondásnak ebbe a negatív végzetszerűségébe. Az élet azt kockáztatja, hogy többé már nem lehetőségek ajándéka, hanem mint ami ismeretlen, már-már fenyegetés, amelytől meg kell védenünk magunkat, nehogy csalódjunk. Ezért ma egyre sürgetőbb szükség van bátorságra, hogy merjünk élni és életet teremteni, hogy tanúságot tegyünk Istenről, aki a legfőbb módon „az élet szerelmese”, ahogy a Bölcsesség könyve is állítja (11,26). Az evangéliumban Jézus folyamatosan megerősíti elköteleződését a betegek gyógyítására, a sebzett test és lélek helyreállítására, valamint a halottak életének visszaadására. Ezáltal a megtestesült Fiú kinyilatkoztatja az Atyát: visszaadja a bűnösök méltóságát, megbocsátja a bűnöket, és mindenkit, különösen a kétségbeesetteket, a kirekesztetteket és a távol élőket is bevonja az üdvösség ígéretébe. Az Atyától született Krisztus az élet, és magát nem kímélve teremtett életet, odáig menően, hogy nekünk adta még a sajátját is, és minket is arra hív, hogy adjuk oda a mi saját életünket. Teremteni annyit tesz, minthogy életre hívni egy másikat. Az élőlények univerzuma e törvény által bővült ki, amely a teremtmények szimfóniájában csodálatos csúcspontra jut, és a férfi és a nő párosában csúcsosodik ki: Isten a saját képére teremtette őket, és rájuk bízta a küldetést, hogy ők is az ő képére, azaz szeretetre és szeretetben teremtsenek.

A Szentírás kezdettől fogva kinyilatkoztatja nekünk, hogy az élet, éppen legmagasabb, emberi formájában nyeri el a szabadság ajándékát és lesz ettől drámává. Így az emberi kapcsolatokat is ellentmondások jellemzik, egészen a testvérgyilkosságig. Káin versenytársnak, fenyegetésnek tekinti testvérét, Ábelt, és csalódottságában képtelennek érzi magát szeretni és tisztelni őt. Így fakad féltékenység, irigység és vérontás (Ter 4,1-16). Isten logikája azonban teljesen más. Isten örökké hű marad szeretet- és élettervéhez; soha nem fárad bele az emberiség támogatásába, még akkor sem, ha az – Káin példáját követve – engedelmeskedik az erőszak vak ösztönének a háborúkban, a diszkriminációban, a rasszizmusban és a rabszolgaság sokféle formájában. A nemzés tehát azt jelenti, hogy bízunk az élet Istenében, és előmozdítjuk az emberiséget minden megnyilvánulásában: mindenekelőtt az anyaság és az apaság csodálatos kalandjában, még azokban a társadalmi kontextusokban is, ahol a családok küzdenek a mindennapi élet terheivel, gyakran akadályozva őket terveik és álmaik megvalósításában. Ugyanebben a logikában a nemzés azt jelenti, hogy elkötelezzük magunkat a szolidáris gazdaság mellett, keressük a közjót, amelyet mindenki egyformán élvez, tiszteljük és törődünk a teremtéssel, vigaszt nyújtunk neki a meghallgatás, a jelenlét, valamint a konkrét és önzetlen segítség révén. Jézus Krisztus feltámadása az az erő, amely fenntart minket ebben a kihívásban, még akkor is, ha a gonosz sötétsége beárnyékolja szívünket és elménket. Amikor úgy tűnik, hogy az élet kihalt, megfagyott, íme, a feltámadott Úr elhalad mellettünk, az idők végezetéig, velünk együtt és értünk jár. Ő a mi reményünk – zárta katekézisét Leó pápa.

A katekézist követően a Szentatya bejelentette: Holnap, csütörtökön Törökországba, majd Libanonba utazom, hogy meglátogassam e gazdag történelemmel és lelkiséggel rendelkező országok szeretett népét. Lehetőség lesz arra is, hogy megemlékezzek a nikaiai első ökumenikus zsinat 1700. évfordulójáról, és találkozzak a katolikus közösséggel, a keresztény testvérekkel és más vallások képviselőivel. Kérlek benneteket, hogy imáitokkal kísérjetek el engem.

Forrás: Vatican News