Tényleg minden relatív?

Egy közkeletű dogma megkérdőjelezése – a néhai Andreas Laun segédpüspök gondolatai.

Az életünket érintő döntő kérdésekben, mint például az abortusz, a „házasságot mindenki számára” (értsd: azonos neműek házassága – szerk.megj) vagy az eutanázia, gyakran hallani: „Te így látod, én másképp. Senki sem birtokolja az igazságot.” A következő cikk megvilágítja, hogy mennyire abszurd ez az érvelés.

Először is jó, ha nyugodtan végiggondoljuk, hogy mennyire ragaszkodunk az igazsághoz a mindennapi életben, és milyen mélyen vagyunk meggyőződve a fontosságáról: például amikor diagnosztizálják, mi áll azoknak a fájdalmak hátterében, amelyektől szeretnénk megszabadulni, vagy amikor elmagyarázzák nekünk az új telefonunk vagy valamilyen technikai eszköz működését. A gyermekek is gyakran kérdezik édesapjuktól, amikor az az életéből vett történeteket mesél nekik: Ez igaz?

Az igazság kérdésének megközelítéséhez Szent Ágoston szavai: „Mi másra szomjazik jobban a lélek, mint az igazságra?”, valamint a Jézus és Pilátus közötti párbeszéd vezethet el minket. Jézus azt mondja: „Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra.” Erre Pilátus azt válaszolja, amit ma főként a hírességek, öntelt, az intellektusukra büszke emberek is hangoztatnak: „Mi az igazság?” Miután ezeket mondta, Pilátus ismét kiment a nép elé, és megpróbálta kihúzni a nyakát abból a hurokból, amelybe – mint tudta – Jézus igazságtalan elítélésével kerül. Arra azonban nem volt hajlandó, hogy Jézus szavairól beszélgessen, vagy a kérdésére adott választ meghallgassa. Vajon sejtette, hogy ezzel saját magát hozná kellemetlen helyzetbe? Mindenesetre úgy érezte, biztonságban van azzal a válasszal, amely az egész birodalomban, mindenféle „small talk”, társasági csevegés során politikailag korrektnek számított: a  kérdését akár műveltnek is lehetett tartani – ahogy ezt ma is sokan teszik.

A mai kritikus szellem minden igazsághoz fűződő követelmény felett áll, és szabad teret enged saját véleményének, amelyet ő mint művelt ember, akkor is érdekesnek, izgalmasnak és eredetinek tud bemutatni és eladni, ha a „saját” véleménye a metróban ingyen osztogatott újságból származik. S hogy mit nyer vele? Támadhatatlanná tette magát. Főleg ha a hallgatóságának nagy része is feltehetőleg ugyanazt az újságot olvassa. És ami még ennél is fontosabb, ezek az állítólagos igazságok nem támasztanak vele szemben semmilyen követelményt, valóban semmilyet, saját magatartása mindig helyes volt, és az is marad egyszerűen azért, mert senki sem tudja, hogy mi is az igazság valójában, és mindenesetre arrogánsnak és elutasítandónak számítana, ha valaki azt állítaná, hogy ő „birtokolja” az igazságot.

Már maga az „igazság birtoklása” kifejezés is elegendő ahhoz, hogy a valódi igazság eszméjét nevetségessé tegyék. Azzal a megszorítással persze, hogy a technikai és tudományos igazságok természetesen érvényesek, ugyanúgy az általánosan elismert mítoszok is, mint az evolúció, amelyet mint valami dogmát hangoztatnak, s amelynek megvan az az előnye, hogy nem kell hinni Istenben!

Ennél a pontnál figyeljünk az Apostolok cselekedeteiben szereplő példára. Félix, a római helytartó, aki letartóztattatta Pált, kíváncsiságból hallani akarta, mit mondhat Pál a Jézus Krisztusban való hitről. Pál szólni kezdett, de aztán ez áll a szövegben: „Amikor azonban az igazságosságról, az önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről beszélt volna, Félix megrettenve félbeszakította: »Most elég, mehetsz. Majd alkalomadtán hívatlak.«” Láthatjuk, hogy abban a pillanatban, amikor Jézus üzenete a saját életére nézve kellemetlen következményekkel járt volna, Félix félbeszakította őt, és egy „későbbi” időpontra halasztotta a beszélgetést, amely valószínűleg sohasem jött el.

Mindig ugyanaz a történet: csak ne keltsünk megbotránkozást a társadalomban (Pilátus), és minden kellemetlenséget halasszunk későbbre (Félix). Az igazság kell, ha gyakorlati haszna van, és segít megvédeni magunkat Isten követeléseitől, de a lényeg, hogy ne zavarjon meg bennünket!

Napjainkban az igazság elől való menekülés szinte „dogmafóbiává” alakult. Dogma? Fúj. Dogmatikus? Gyenge jellem, szélsőjobboldali és fundamentalista, valószínűleg neonáci. Miért van ez a reflexszerű elutasítás, miközben a dogma szó csak annyit tesz, hogy az Egyház által képviselt „vélemény” 100%-ig biztos. És ha ez a dogma egy fontos, talán életmentő kérdésre ad választ, akkor egy értelmes ember csak a biztosat kívánhatja magának, a lehető legbiztosabbat: például a hegyekben a megfelelő, veszélyektől mentes út keresése közben, az üzleti életben egy olyan befektetés előtt, amelytől az egzisztenciánk függ, egy orvos rendelőjében, akinek a helyes diagnózisán az életünk múlik. Hát nem elég ennyi, hogy megértsük, mennyire értelmetlenül viselkedett Pilátus és Félix, és megszámlálhatatlanul sok ember napjainkban is?

Az eddigiekkel éppen ellentétes J. H. Newman bíboros megfogalmazása, amely úgy ragyog, mint egy nagy hegyikristály ott, ahol mi emberek csak keresgélünk vagy bolyongunk. Az önéletrajzában így fogalmaz: „Tizenöt éves korom óta vallásom alapelve a dogma: nem ismerek más vallást, nem vagyok képes semmilyen más vallás gondolatkörébe belehelyezkedni; a vallás mint érzelem számomra álom és merő gúny.” (In: John Henry Newman Apologia pro vita sua. 56. o., Ford. Balázs Zoltán – ford. megj.) Vallása alapelve a dogma, mondja Newman. És biztos alap, szilárd talaj nélkül a lábunk alatt semmi sem működik az életben.

Szinte hallom a gúnyos ellenvetést: igen, természetesen, sok igazság van az életünkben, nagyon hasznos igazságok, rengeteget találunk belőlük a Google-on, és végtelenül sok olyan igazság van, amelyek nélkülözhetetlenek vagy legalábbis nagyon hasznosak az életben. De Newman úr igazságai nélkülözhetőek, Pilátusnak igaza volt, miért kellett volna gyötrődnie azzal az igazsággal, amelyet Jézus vélhetőleg gondolt? Ráadásul meglehetősen érthetetlennek és arrogánsnak hangzik, ha valaki saját magát nevezi az igazságnak!

Az első válasz így szól: az emberek által hálásan elfogadott mindennapi igazságok mellett vannak olyan igazságok is, amelyek valójában haszontalanok, de egyfajta kíváncsiságot elégítenek ki, és gyakran hihetetlen erőfeszítésekkel kutatják őket. Egy barlangban találnak egy régi csontot, kifinomult módszerekkel meghatározzák a korát, és megbecsülik, hogy hány éves lehet, kitől származhat, embertől vagy állattól-e. Az ilyen igazságok aztán tudományos könyvekbe kerülnek, a felfedezőik pedig Nobel-díjat vagy más kitüntetéseket kapnak. Csakhogy ezek valójában semmit sem használnak az embereknek, főleg nem azoknak, akik szükséget szenvednek, és azoknak sem, akik az életük értelmének keresésével küszködnek.

A kérdésen túl, hogy létezik-e olyan igazság, amelyet felismerhetünk, és amelyben biztosak lehetünk, itt van még a hitvallás nagy kérdése, amely nem hagyhat minket közömbösen. Honnan jöttünk? Az evolúció véletlen eredménye vagy Isten teremtményei vagyunk? A nyaralásokért, a szórakozásért és a jó nyugdíjért vagy többért, sokkal, sokkal többért élünk? Az életben a kifutón elért sikereim vagy a meredeken ívelő karrierem számít, esetleg csak a szerelem, ahogyan egyesek állítják?

És egyáltalán, van valaki, aki megítéli az életemet? Ha igen, akkor kicsoda? Az első mondattól az utolsóig olvassuk végig a Hiszekegyet, és mindegyik mondatnál tegyük fel magunknak a kérdést: „mindegy” nekem, hogy ez igaz vagy sem? Próbálja csak meg elképzelni, „mindegy” önnek, hogy a rákszűrés lelete pozitív vagy negatív? Vagy egy, az ön címére szóló bírósági idézés közömbös marad az ön számára, esetleg mégis nyugtalanítani fogja? És hogyan érzi magát akkor, amikor arra a nőre gondol, akit elhagyott, vagy közös gyermekük elvetetésére kényszerített? Minden mindegy?

Newman a maga meggyőződésével egy álmodozó kamasz? Nem lehet, hogy a Hiszekegy nélkül mégiscsak elveszítjük a talajt a lábunk alól? Jézus azt mondja, azért jött a világra, hogy ezt az igazságot hirdesse. Mi lenne, ha megpróbálnánk hinni Neki, és elkezdenénk úgy élni, mintha valóban Ő lenne az igazság?

Fordította: Klausz Eszter
Forrás: kath.net