Assisi Szent Ferenc halálának napján

Assisi Szent Ferenc 1226. október 3-án költözött át a mennyei hazába, s erről, Szent Ferenc boldog haláláról, tranzitusáról emlékeznek meg a ferencesek szerte a világban minden évben ezen a napon.

Szent Ferenc 1225-ben, 800 évvel ezelőtt írta a „Naphimnuszt”, a „Naptestvér énekét”, már azután, hogy előző évben, 1224-ben megkapta Krisztus szenvedésének jeleit, a stigmákat.

Assisi Szent Ferenc Perugiai legendájának XLIII. fejezetéből származó alábbi részletek mutatják a keletkezés körülményeit:

„Szent Ferenc súlyos fájdalmak közepette megírja a Naptestvér énekét. (…) Ezért egyik éjszaka, látván Szent Ferenc, hogy ennyi nyavalyája van, részvétre gerjedt önmaga iránt, és magában ezt mondta: ”lstenem, jöjj segítségemre, tekints betegségeimre, hogy türelmesen el tudjam őket viselni.”

Kérése nem maradt meghallgatatlan, és választ, vigasztalást kapott.

„Nekem tehát ezentúl nagyon kell örvendeznem betegségeimben és gyötrelmeimben, vigaszt kell találnom az Úrban, és mindig hálát kell adnom az Atyaistennek és egyszülött Fiának, Urunknak, Jézus Krisztusnak és a Szentléleknek a nekem juttatott nagy kegyelemért és áldásért, hogy tudniillik irgalmasságában engem, méltatlan kis szolgáját, még mint testben élő embert kegyes volt országáról biztosítani. Ezért az Úr dicséretére, a mi vigasztalásunkra és szomszédaink épülésére új dicsőítő éneket akarok szerezni az Úr teremtményeiről, melyeket nap mint nap használunk, és amelyek nélkül nem élhetünk, de melyek által az emberi nem súlyosan vét Teremtője ellen. Naponta hálátlanok vagyunk ekkora kegyelemért, mert nem dicsérjük úgy Teremtőnket és minden jó adományozóját, ahogy illenék. (…) Az Úr dicséretének, amelyet szerzett, tudniillik a “Mindenható, fölséges és jóságos Úr” kezdetűnek címet is adott: “Naptestvér éneke”, mert a nap szebb minden más teremtménynél, és mindennél jobban hasonlít Istenre. Ezért szokta mondani: “Reggel, mikor a nap fölkel, minden embernek kötelessége lenne, hogy dicsérje Istent, aki teremtette őt, mert általa világosodik meg szemünk nappal. Este pedig, mikor bealkonyodik, minden embernek kötelessége lenne, hogy dicsérje Istent egy másik teremtményéért, a tűz testvérért, mert általa van világossága szemünknek éjjel.” Majd ezt mondta: “Mindnyájan olyanok vagyunk, mint a vakok, az Úr pedig e két teremtménye révén gyújt világosságot szemünknek. Így ezekért és minden más teremtményéért, melyeket naponta használunk, különösen és mindig dicsérnünk kell a dicsőséges Teremtőt.” Ezt egészségesen és betegsége idején is készségesen megtette és gyakorolta, és másokat is szívesen buzdított az Úr dicséretére. Sőt, amikor betegsége súlyosbodott, ő maga szokta elkezdeni az Úr dicséretét, később pedig társaival énekeltette, hogy az Úr dicséretének vigasztalása révén feledhesse a fájdalmak és a betegségek keserűségét. Így tett egészen halála napjáig.”

Az alábbi novella a Naphimnusz legújabb fordítását használja fel, és Szent Ferenc egy fiktív, elképzelt napján keresztül mutatja be ezt a csodálatos alkotást, melynek részleteit dőlt betűkkel szedtük.

Mi is minden nap hálát adhatunk Istennek, megvigasztalódhatunk, és rácsodálkozhatunk, örülhetünk a teremtett világ szépségének, és együtt mondhatjuk, énekelhetjük a Naphimnuszt Szent Ferenccel.

Ferenc napja

Az őszi nap reggeli sugarai bearanyozták a tájat, és melegséget is hoztak. Ferenc korán ébredt, kinyitotta szemét, nagyot lélegzett a friss levegőből, feltekintett az égre, és reggeli dicséretet mondott:

– Nagyfölségű, mindenható jó Uram, tiéd a dicséret, dicsőség és tisztelet és minden áldás. Egyedül téged illet mindez, Fölséges, és senki ember nem méltó akárcsak említeni is téged.

A társai még aludtak. Oly szép volt a reggel, és oly hívogató a természet, hogy Ferenc talpra szökkent, és nekiindult a dimbes-dombos vidéknek. Sokáig gyalogolt, nem találkozott emberekkel az úton, csak madarak repkedtek a kéklő, fénylő magasságban. Egy nagy, virágos réten, mivel igencsak jókedve volt, meghempergőzött a fűben, megcsodálta a vadvirágokat, majd továbbindult. Itt-ott gyümölcsökre bukkant, szedett belőlük, és örömmel felkiáltott:

– Dicsértessél, én Uram, Földanya nővérünkért, ki minket fenntart és kormányoz, sokféle gyümölcsöt terem, füveket és színes virágot.

Gyorsan elrepült a délelőtt, s a napkorong már fenn ragyogott az ég tetején, melegen árasztva sugarait minden élőre. Ferenc kicsit megpihent, és imádkozott:

– Dicsértessél, én Uram, és veled együtt minden teremtményed, Naptestvér úr kiváltképpen is, ki maga a nappal s ki által megvilágítasz minket is. És szép ő és nagy ragyogással sugárzó, rólad, Nagyfölségű, jelentést hordozó.

Aztán továbbindult, s hamarosan egy falu határához érkezett. Itt koldusok tanyáztak. Látszott rajtuk, hogy mennyit éheznek, szenvednek, de az is, hogy valahogy mégis derűsek. Ferenc odalépett hozzájuk, és nekik adta a gyümölcsöket mind, amiket gyűjtött. Ők hálásan fogadták, megköszönték, és visszamosolyogtak Ferencre, aki hálát adott barátaiért:

– Dicsértessél, én Uram, azokért, kik megbocsátanak szerelmedért, és elviselnek betegséget, üldöztetést. Boldogok, kik békében kitartanak, tőled, Nagyfölségű, majd koronát kapnak.

Ezután Ferenc a falu felé vette az útját. Házikók mellett haladt el, köszöntötte az ott lakókat, pár jó szót is szólt hozzájuk, és részt vett velük egy szentmisén. Utána továbbindult.

Lassacskán elmaradoztak a házak, és Ferenc már egy erdőben lépdelt, és örömmel itta a falevelek, gombák, virágok illatát.

Hirtelen egy farkas ugrott eléje az útra, de Ferenc nem ijedt meg, hanem odament hozzá, és jól megdögönyözte, megsimogatta a jókora állatot. A farkas igencsak meglepődött, és leült a hátsó lábaira.

– Szóval te vagy az! Szabad ijesztgetni az embereket? – nevetett fel Ferenc. És nagy szeretettel újra jól megbundázta a jószágot. A farkas közelebb húzódott Ferenchez, és sokáig élvezte a simogatást. Aztán, hiszen mégiscsak egy ordas farkas volt, összeszedte önérzete utolsó morzsáit, felugrott, és beszaladt az erdő sűrűjébe. Ott magányosan megállt, és sóvárogva nézett a távolodó ember után.

Ferenc útja nemsokára vízmosta völgyben, egy patak mellett vezetett el. Megállt kicsit pihenni és oltani a szomját. Újra frissnek érezte magát, és örömmel felkiáltott:

– Dicsértessél, én Uram, Víz nővérért, ki oly hasznos és alázatos, drága és szűzi tiszta.

Az égen szélfútta felhők jöttek-mentek, néha szemerkélt is az eső, de Ferencet ez nem zavarta, boldogan énekelgetett:

– Dicsértessél, én Uram, Szél testvérért és a levegőért, a felhős és derűs égért és minden időért, ki által fenntartod minden teremtményed.

Sötét este volt már, mire hazaért. A társai eléje szaladtak, és záporozni kezdtek a kérdések, akárcsak az őszi eső:

– Merre jártál, Ferenc?

– Éhes vagy?

– Ma is egész nap böjtöltél?

– Milyen volt a napod? Mesélj!

És Ferenc elmesélt mindent töviről-hegyire. Hosszúra nyúlt az elbeszélés, az égen már csillagok ragyogtak, és a hold világított, mire Ferenc mindent elmondott, megválaszolta az összes kérdést. Végül felnézett az égre, rácsodálkozott a végtelenre, és így szólt:

– Dicsértessél, én Uram, Hold nővérért és csillagaiért az égnek, fényesnek formáltad őket, drágának és szépnek.

Az éjszaka hideg volt, a testvérek tüzet gyújtottak, s köré ültek melegedni. Különös árnyékok táncoltak, ahogyan a láng lobogva be-bevilágította az erdőszélt. Néha egy-egy farönk pattanva eltört, és fénylő, parázsló darabkák röppentek egészen a csillagokig. Hosszú hallgatás után Ferenc megszólalt:

– Dicsértessél, én Uram, Tűz testvérért, ki által megvilágítod az éjt, és vidám ő és szép, hatalmas és erős.

Nézte a tüzet, az elhamvadó, magukat feláldozó fahasábokat, izzó parazsat, zsarátnokot. Eszébe jutott az a nagy és olthatatlan tűz. Megborzongott, s így tanította a testvéreket:

– Dicsértessél, én Uram, testi Halál nővérünkért, ki elől élő ember senki el nem szökhet. Jaj azoknak, kik halálos bűnökben halnak meg. De boldogok, kiket majd szent akaratodban talál, azoknak nem fog fájni a második halál.

Valaki megszólalt Ferenc mellett:

– Mondjunk zsoltárokat!

– Igen, mondjunk zsoltárokat! – ismételte Ferenc, majd hozzátette:

– Dicsérjétek az én Uramat és áldjátok, mondjatok köszönetet és nagy alázatossággal szolgáljátok.

Hosszan szóltak a zsoltárok, aztán elpihentek a testvérek. Végül már csak Ferenc volt ébren. Hálát adott az egész napért, a találkozásokért, a testvérekért, mindenért. Elmondott még egy esti dicséretet, mielőtt ő is nyugovóra tért volna:

– Nagyfölségű, mindenható jó Uram, tiéd a dicséret, dicsőség és tisztelet és minden áldás. Egyedül téged illet mindez, Fölséges, és senki ember nem méltó akárcsak említeni is téged.

Írta: Sárossy Ervin