Svéd Szent Brigitta: a hatalom lelkiismerete és a szegények anyja – Szentek élete

Svéd Szent Brigitta – özvegy, rendalapító

* Finstad, Svédország, 1302/03. + Róma, 1373. július 23.

Brigitta édesapja legman, azaz ‘törvénykezési joggal fölruházott földesúr’, ill. ‘törvényszéki bíró’ volt, s mint ilyen az egyik tartományban a ting, azaz ‘legfőbb bíróság’ élén állt. Anyja rokonságban állt Svédország egymást váltó királyi családjaival.

Brigitta 1302-ben született Finstad-ban és mindössze kilencesztendős volt, amikor már mély vallásos élményei voltak. Gyermekkorára sötét árnyként borult édesanyja halála: 11 esztendős volt, amikor édesanyját elvesztette. Míg férjhez nem ment, szigorú nagynénje felügyelete alá került, aki egy éjjel azon kapta, hogy ott térdel a feszület előtt. Kemény télen, dermesztő hidegben éjfélkor fölkelni csupán imádkozni! – ez nem fért a fejébe, és Brigitta egzaltáltságának jeleként értelmezte, amire oda kell figyelnie. Így aztán jól elverte és több házimunkát adott neki, hogy kijózanodjon és a jövőben kerülje az effélét.

Ebben a nehéz időben talált rá először Krisztusra, aki „tudta, mi a szenvedés”. Brigitta hamar fölfogta az összefüggést az emberi bűn és a megalázódás, valamint a Krisztusban elnyert kiengesztelődés és a kegyelem között. Egy alkalommal annyira hatással volt rá egy prédikáció, amely Jézus szenvedéseiről szólt, hogy amikor egy feszület előtt imádkozott, hallotta a hangot: „Nézz ide, mennyi sebet ejtettek rajtam!” A kislány egészen kétségbeesve fölkiáltott: „Ó Uram, ki tette ezt veled?” És kapta a választ: „Azok, akik megvetnek, és megfeledkeznek arról, hogy szeressenek.”

Tizenhárom éves korában férjhez adták, jóllehet kolostori életre vágyott. Házassága első két évében önként vállalt megtartóztatásban élt – ami részben fiatal korával, részben korai istenélményeivel magyarázható. Maga az Úr Krisztus nyugtatta meg állapotának szent volta felől: „Egy alázatos és jámbor asszony kedvesebb nekem, mint egy gőgös szűz, s egy istenfélő életet élő asszony ugyanúgy szolgálhat engem, mint egy tiszta és alázatos szűz. Ha két lélek a szeretetben eggyé lesz – és Isten dicsőségére gyermekeket hoznak világra és nevelnek föl -, a lelki templomban, amelyet szeretetük épített nekem, én ott vagyok harmadikként.”

Nyolc gyermeket adott férjének, Ulf Gudmarssonnak, aki szintén legmannak volt a fia és később maga is legman lett. A háztartást és a gazdaságot -meglehetősen nagy birtokuk volt – maga Brigitta vezette, s közben nemcsak azt tanulta meg, mit jelent a ház asszonyának és családanyának lenni, hanem azt is, hogyan kell mindeközben a maga akaratáról egészen lemondani. A jótékonykodásban ezt az elvet követte: „Minden, ami több, mint amire az embernek szüksége van, fölösleg, amit meg kell osztani.” Érthető módon vendégszeretete nem ismert határokat; főleg olyanokat fogadott, akik részéről nem számíthatott viszonzásra. Naponta tizenkét szegény evett az asztalánál. Támogatott kórházakat – s ezekben maga is ápolta a betegeket -, templomokat és kolostorokat. Egy alkalommal az intézője szemére vetette bőkezűségét, kijelentve, hogy így nem mehet tovább. Brigitta ezt válaszolta: „Addig kell adnunk, amíg van miből, hiszen a mi Urunk is nagylelkű adakozó. Pártolom a szegényeket, hiszen nincs más vigaszunk.”

Férje halála után Brigitta leköltözött Rómába. Háza a Piazza Farnesén éveken át nyitva állt az északról érkező zarándokok előtt, kiknek lehetőséget teremtett arra is, hogy anyanyelvükön gyónhassanak és kapjanak feloldozást.

Mindamellett szívében a kolostori élet eszménye, a Krisztussal és Máriával való közösség foglalta el a legfőbb helyet. Sokat fáradozott, hogy Európa uralkodóit kibékítse egymással, a pápát pedig rábírja, hogy térjen vissza Avignonból Rómába. De annak érdekében is sokat tett, hogy a püspökök és papok változtassanak életmódjukon.

A fennmaradt forrásokban tükröződik személyiségének színessége, sokoldalúsága.

Amikor Stockholmba hívták főudvarmesternőnek, nem volt kedvére az udvari élet, de fölismerte feladatát: a lelkére kell beszélnie a gyenge jellemű II. Magnus királynak, aki könnyelmű, kicsapongó életet folytatott, uralkodói kötelességeit pedig elhanyagolta. Amikor Dániával szemben a király eladósodott, s ezért súlyos adót akart kiróni, Brigitta két fiával, Karllal és Birgerrel elébe járult és így beszélt:

– Uram, ne tedd! Inkább itt a két fiam, ajánld fel őket túszul, míg meg nem tudod fizetni, amivel tartozol, és ne sértsd az Istent alattvalóidban!

Csakhamar látnia kellett azonban, hogy az udvarnál tehetetlen, hazatért tehát. Akkor egy nap elragadtatásban hangot hallott: „Asszony, hallgass rám, én vagyok az Úr, a te Istened. Tudd meg, hogy nem csupán miattad beszélek, hanem az egész kereszténység javára. Te leszel a szócsövem. Menj vissza az udvarhoz, de nem mint udvarhölgy, hanem mint Isten prófétája!”

Brigitta kopott vezeklőöltözetben jelent meg az udvarban. Csodálkoztak rajta és gúnyolták, ő viszont ostorozta az uralmon lévők visszaéléseit. Elítélte a rablólovagokat, fölszólalt az ellen, hogy robotot követelve megszentségtelenítik a vasárnapot és minden más módon sértik az emberi méltóságot. A királynak szemére vetette, hogy amikor a parasztokra súlyos adót vet ki, úgy tesz, mint egy útonálló, aki kifosztja a vándorokat „és elnézi, hogy országa partjainál a hajótöröttektől még megmaradt holmijukat is elrabolják”.

Amikor Magnus király háborút akart indítani Oroszország ellen, abban a reményben, hogy így kilábal a bajokból, arra kérte a prófétaasszonyt, hogy vesse latba a tekintélyét és lelkesítse a népet. Amikor Brigitta ezt visszautasította, a királyi udvar még inkább ellene fordult. Egyik reggel a király e szavakkal fogadta:

– Hadd hallom, ma éjszaka mit álmodott rólunk az én kis unokahúgom?

Erre az udvaroncok nagy hahotával válaszoltak. Mások bolondnak, bűbájosnak, boszorkánynak nevezték. Egy nemesember, amikor arra ment az utcán, háza ablakából a nyakába zúdított egy tál szennyes vizet. Brigitta azonban a sok megaláztatás után is világosan megmondta az Oroszországban megsemmisítő vereséget szenvedett királynak:

– A katonáid azért vesztek oda, mert hódító céllal küldted őket a csatába.

Miután 1372-ben elzarándokolt Jeruzsálembe, a kapott kinyilatkoztatásokat a Revelation című könyv 7 kötetében írta le. Jézus szenvedéseinek leírásakor Brigitta azonosult Máriával.

1373-ban ért véget földi élete. Halálakor mellette volt gyóntatója és Katalin (Karin) nevű leánya, aki nyomdokaiba lépett, és azt a kolostori életmódot választotta, amelyet Brigitta megálmodott.

Holttestét oly nagy kegyelettel szállították haza Svédországba, hogy az már a szentet megillető tisztelet jelének volt tekinthető.

Amikor Brigitta holttestét Vadstenában örök nyugalomra helyezték, ez megadta az utolsó indítást ahhoz, hogy itt kolostor létesüljön. Katalin elhozta az 1370-ben kelt bullát, amelyben V. Orbán pápa meghagyta Linköping püspökének, hogy Vadstenában építsen két kolostort, egyet a nővéreknek, egyet pedig a paptestvéreknek. Az építkezést 1371-ben kezdték meg, azon a területen, amelyet még Brigitta ajándékozott birtokaiból a kettős kolostor számára. 1375-ben Katalin visszament Rómába, hogy hazája kívánságának megfelelően kérje édesanyja szentté avatását és a kolostor szabályzatának jóváhagyását.

Ebből a régi kolostorból csak részek maradtak fenn. De a templom a régi fényében áll, és tanúskodik építtetőének, Brigittának elgondolásairól. Itt nyugszanak Brigitta hamvai is. Körülötte gyertyák égnek, és a virág sem hiányzik mellőle soha. Mert Brigitta még ma is nagyon népszerű egész Svédországban. Minden évben megülik ünnepnapját. „Számtalan kórház, otthon és menhely viseli a nevét. S egy protestáns Societas St. Brigittáé ápolja a kultuszát és gondozza az örökségét. »Svédország legnagyobb asszonya«, aki egyike hazája legkedveltebb leányainak s azzal dicsekedhet, hogy egy protestáns népnek a nemzeti szentje.”