Gualbert Szent János: A megbocsátásból fakadó élet és a vallombrosai reform – Szentek élete
Gualbert Szent János – remete, rendalapító
* Firenze, Itália, 1000 körül + Passignano, Itália, 1073. július 12.
Giovanni Gualberto 995/1000 körül született Firenzében a Visdomini család sarjaként. Katona volt, amikor találkozott egy emberrel, aki meggyilkolta a rokonát. A férfi letérdelt előtte az úton, és keresztbe tett karokkal a bűnbánat jelét mutatva, kegyelmet kért tőle. Bár Jánosnak neveltetése és a kor szokása szerint meg kellett volna ölnie azt a férfit, mert a vérbosszú így kívánta, sőt rokonságán is bosszút kellett volna állnia, nem ölte meg a gyilkost. Amikor röviddel ezután belépett egy templomba, hogy imádkozzék és önmagával együtt Jézusnak ajánlja a bocsánatkérőt, az oltárkereszt Krisztusa meghajtotta a fejét annak jeléül, hogy az Úr elismerte János tettét.
János ekkor határozta el, hogy életét teljesen a Megfeszített szolgálatának szenteli, s a firenzei San Miniato bencés apátságban fogadalmat tett. Amikor néhány évvel később meghalt az apát, utódja pedig pénzért vásárolta a hivatalát Firenze érsekétől, Jánosnak komoly lelkiismereti problémát okozott, hogy simóniás apátnak kell engedelmeskednie. Egy Teuzo nevű firenzei remete azt tanácsolta neki, hagyja el a kolostort.
János megfogadta a tanácsot, és az Arezzo melletti Camaldoliba ment, hogy csatlakozzék a remeték kis közösségéhez, melyet Szent Romuáld alapított. Nem sokkal később – szíve mélyén, a Szentlélektől – azt a különleges megbízatást kapta, hogy alakítsa ki a saját közösségét. Vallombrosába indult tehát, ahol Romuáld néhány évvel azelőtt remeteséget alapított. Két remetét talált még ott, majd hamarosan új tanítványok csatlakoztak hozzá.
A közösséget Camaldoli mintájára szervezte meg, amely az aszketizmust, a magányt, ötvözte a közösségi és a remeteélettel. A szerzetesek száma egyre gyarapodott, János egészsége viszont mind jobban romlott, ezért mint priort tehermentesítették mindennapos adminisztrációs kötelezettségeitől.
1038 körül a közösség ajándékba megkapta a földet, amelyen éltek, s Jánost Vallombrosa apátjává választották. A közösség Szent Benedek regulája, valamint kiegészítő szabályzatok szerint élt, amelyeket János állított össze.
Az élet Vallombrosában nagyon szigorú volt: a szerzetes testvérek szigorú klauzúrában, azaz elzártságban éltek, és nem kevésbé szigorúak voltak a táplálkozásra, ruházatra, fegyelemre, hallgatásra vonatkozó utasítások.
Amikor a vallombrosai közösség szentségének híre ment, megkérték Jánost, hogy reformáljon meg más kolostorokat is, s alapítson újakat, így például Moschetát, Passignanót és a Firenze melletti Szent Salviust.
János elrendelte a szürke habitus viselését, hogy Vallombrosa szerzeteseit már a ruházatukról meg lehessen különböztetni a fekete bencésektől és a fehér kamalduliaktól. Különös felelősséget érzett a szegények és betegek iránt, menedékházakat csatolt minden vallombrosai kolostorhoz, s fölszólította a neki alárendelt apátokat, hogy senki soha ne engedje üres kézzel távozni Krisztus szegényét; „inkább Istenbe vessék bizalmukat, mint a tele magtárba”. Az ő idejében nagyon szegény volt a rend, és a testvéreknek gyakran nem volt elég élelmük; János alkalomadtán még a kolostor felszerelését is eladta, hogy a szegényeket táplálhassa.
Minden erejével támogatta azokat a törekvéseket, melyek a papság erkölcsi életének javítására irányultak. A világi papokat is arra biztatta, hogy közösségben éljenek, így könnyebben megvalósíthassák a cölibátust. Fő törekvése mégis a simónia vagyis az egyházi hivatalok pénzért való megszerzése elleni harcra irányult.
Ő lett a magva annak a tiltakozásnak is, mely Petrus Mezzabarba püspök ellen irányult, aki II. Sándor pápától vásárolta pénzért a firenzei püspökséget. Mezzabarba felbőszült a vallombrosaiak föllépése miatt, s megparancsolta embereinek, hogy a szerzetesek elhallgattatására égessék föl a Szent Salvius kolostort. Ez a gaztett azonban csak még inkább fokozta az ellenállást, úgyhogy végül háromezer firenzei a városi tanács vezetésével felszólította a vallombrosaiakat, hogy a püspök elleni vádjukat vessék alá tűzpróbának, azaz istenítélettel igazolják bírálatuk igazságát. A rend egy szerzetese sikerrel kiállta a tűzpróbát, ami azt jelenti, hogy úgy került kapcsolatba a tűzzel – átment rajta, vagy izzó vasdarabot vett a kezébe -, hogy nem égett meg. Ezért elküldték őt a pápához, aki az istenítélet alapján elmozdította hivatalából Petrus Mezzabarbát. Ekkor derült ki, hogy – hasonlóan sok más esethez – a pápa helyett a hivatalnokai vettek részt a simóniában. E győzelem egész Itáliában megalapozta János hírét, mely szerint ő az egyházreform előharcosa. Példája terjedt egész Itáliában.
János, mielőtt szerzetes lett, nem tanult sem írni, sem olvasni, hosszú betegségei alatt azonban közössége tagjaival fölolvastatta magának az egyházatyák írásait, és így mély lelki tudásra tett szert. Halálos ágyán a testvérek oktatást kértek tőle a szeretetről, ez a homíliája fennmaradt.1073. július 12-én halt meg a passignanói a Szent Mihály arkangyal kolostorban.
