Elvégeztem a szentgyónást, mégis megmaradt a bűnösség érzése, miért?

A gyónás szentségének elvégzése felszabadító pillanat. Mégis előfordul néha, hogy miután elnyertük Isten bocsánatát, megmarad a bűnösség érzése. Miért van ez?

Húsvét megünneplése előtt a keresztényeket a szentgyónás elvégzésére hívják. A szentgyónás találkozás az isteni irgalommal, amikor a megbocsájtásban részesülve megszabadulhatunk a bűnösség érzetének ránk nehezedő súlya alól. Számosan vannak azonban, akiknek az elnyert bocsánat nem nyugtatja meg lelkiismereti aggályait és belső viharait. Egy belső hang szüntelenül ismétli: „Ez nem elég. Nem érdemlem meg, hogy békét érezzek, túlságosan nagy volt a vétkem”. Miért jelentkeznek állandóan ezek a gondolatok a belső élet és a pszichológia határán? És főként, milyen módon gyógyítható ez a törés a lélek aggályai és a már elnyert kegyelem között?

A konfliktus gyökere gyakran a belső erkölcsi felfogás deformálódása. Azok számára, akik túlzott aggályosságban szenvednek, a hit megélése megszűnik a szeretet útját szolgálni és szigorú szabályok rendszerévé válik, ahol a hibázástól való félelem mindenen eluralkodik. Ebben a formában a bűnösség érzése már nem felszólítás a megbánásra és javulásra, hanem egy kérlelhetetlen belső bíró.

A pszichológiában ezt a mintát egyfajta megszállottságnak ismerik: a gondolkodás megakad a bűn emlékén, szünet nélkül felidézi az elkövetett vétket és megkérdőjelezi az elnyert megbocsájtás érvényességét, mintha Isten irgalma az ember tökéletességétől, a bűn fajtájától, vagy a vétek mértékétől függene. Az ember tehát elsődlegesen az elkövetett bűnre koncentrál, nem pedig az elnyert kegyelemre.

Mit mondanak a szentek erről?

Szalézi Szent Ferenc egyházdoktor felismerte ezt a veszélyt, amikor így figyelmeztet: „Az aggályosság egy tüske, ami a lelket gyötri, a túlzott önszeretetből származik, amely miatt jobban aggódunk a szégyentől, mint magától a bűntől”. Másként kifejezve, a belső tökéletesség elérésének megszállottsága egy sérülékeny egót takar, amely összetéveszti az Isten iránti szeretetet a saját büszkeségével, amelyet megsebzett egy rajta foltot ejtő hiba elkövetése.

A maga részéről Liguori Szent Alfonz, a gyóntató papok és a morálteológusok védőszentje, azt a tényt hangsúlyozza, hogy „Isten nem kíván tőlünk bizonyosságokat, hanem bizalmat”. Számára az aggályosság csapda: az aggályos ember teljes biztosságot követel arról, hogy a kegyelem állapotában van, ezáltal nemcsak saját magában nem bízik, hanem még a szentség hatékonyságában is kételkedik. Liguori Szent Alfonz rámutat, hogy a tényleges megbánás nem kíván meg erős belső érzelmeket, hanem alázatot és bizalmat. De figyelem: amikor a félelem uralkodik el bensőnkben, az alázat keresése átváltozhat önostorozássá.

Isten bíró, vagy atya?

Ezt súlyosbítja az a vallási kultúra, amely a hangsúlyt a büntetésre és a pokoltól való félelemre helyezi az Isten irgalma és gyengédsége helyett. Sokan úgy nőnek fel, hogy Istent szigorú bíróként képzelik el, nem pedig szerető Atyának: ez az elképzelés paradox módon ellentmondásban van az Evangélium szellemével.

Itt van kulcsszerepe a teológiának: ha a szentség megbocsájtó tulajdonsága tárgyi valóság, vagyis tényleges és független a bennünk feltámadó érzelmektől, miért kérdőjelezi meg az ember annak valóságát? A szentségekbe és az Egyházba vetett bizalom, függetlenül az érzésektől, elengedhetetlen az aggályok eloszlatásához.

Hogyan törhetünk ki a bűnösség érzetének köréből?

A gyónást nem kötelezettségként kell megélni, hanem mint találkozást Isten könyörületességével és irgalmával. Szalézi Szent Ferenc azt tanácsolja az aggályos személyeknek: „Haladj előre egyszerűséggel, mint a gyermek, aki kéz a kézben halad apjával”. Ez megkívánja, hogy elhagyjuk bűneink túlzott boncolgatását, hogy megtanuljuk Isten teljes irgalmában bízni és hinni, hogy megérti mindenkinek korlátait.

Ha képtelenek vagyunk önmagunknak megbocsátani, az gyakran mélyebb seb jele: képtelenek vagyunk felismerni saját méltóságunkat. A hitnek nem növelnie kell ezt a sebet, hanem ellenkezőleg gyógyítani ezt az önmagunkkal való sérült kapcsolatot. Ajánlatos lehet egy lelki vezető segítségét kérni, hogy megtanuljuk befogadni Isten szeretetét és irgalmát, ahelyett, hogy a vétekre és büntetésre összpontosítanánk.

Végül emlékezzünk, hogy a békesség nem a személyes tökéletesség jutalma, hanem az elfogadott kegyelem gyümölcse. Lisieux-i Kis Szent Teréz így írt:

„A szentség nem abból áll, hogy sok imát mondunk, hanem abból, hogy hagyjuk magunkat szeretni Istentől”.

Elfogadni ezt a békét, mint Isten ingyenes ajándékát, valóságos alázatot kíván meg és elvezet arra az örömre, hogy tudjuk, Isten végtelenül és feltétel nélkül szeret minket.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia