Fisher Szent János: a bíboros, akinek nem volt ideje felvenni a bíbor sapkát – Szentek élete
Fisher Szent János – püspök, vértanú
* Beverly, Yorkshire, Anglia, 1479 körül + London, 1535. június 22.
Angliában született 1479 körül. Nemcsak lelkipásztor volt, hanem korának egyik legkiemelkedőbb tudósa és humanistája is. Tizennégy évesen már Cambridge-be tanult, ahol doktori fokozatot szerzett teológiából. Huszonöt éves korában pappá szentelték. Hamarosan protektorrá, később az egyetem kancellárjává nevezték ki.
A király édesanyja őt választotta gyóntatójává és minden ügyben tanácsát kérte, elérte, hogy két teológiai tanszéket alapítsanak, egyet Cambridge-ben, egyet Oxfordban.
Mindössze harmincöt évesen lett 1504-ben Rochester püspöke. Továbbra is szerényen élt, járta a betegeket és a szegényeket, gyakran személyesen adta fel a betegek szentségeit. Órákon át tartózkodott olyan nyomortanyákon, ahol szolgája sem tudott megmaradni.
Önmagához szigorú volt, mint egy szerzetes, így például naponta csak négy órát aludt. Egyetlen szenvedélye volt: a könyvek. Azzal a szándékkal, hogy könyvtárát egykor majd örökli a cambridge-i egyetem, melynek vezetését püspökként is megtartotta, olyan gyűjteményt hozott össze, amely hamarosan Európa legkiválóbb könyvállományai közé tartozott.
Amikor átvette az egyetem vezetését, Cambridge-ben semmi sem utalt a később oly nagyhírű intézményre. Könyvtára mindössze 300 kötetre zsugorodott. Nem rendelkezett görög és héber tanszékkel. János püspök mindkettőt fölállította. Ő maga negyvennyolc éves korában még elkezdett görögül, ötvenegy éves fejjel héberül tanulni. A híres humanistát, Rotterdami Erazmust meghívta professzornak Cambridge-be. Írt ugyan egy négykötetes könyvet Luther ellen, de nem hunyt szemet az Egyház körein belül uralkodó visszaélések fölött sem, melyek alapot adtak a reformáció terjedésére. Egy idézet a Luther-könyvéből: „Szeretném, ha a római pápák megreformálnák püspökeik erkölcseit, amennyiben a nagyravágyást, mohóságot és fényűző életet száműznék belőlük. Ez az egyetlen eszköz azoknak elhallgattatására, akik a pápát gyalázkodásokkal halmozzák el. Ha ezt halogatja, hamarosan Isten büntető ítéletétől kell tartanunk.”
Mindenben józanság és mértéktartás jellemezte: „A tévedést gyűlölni, a tévedőt szeretni”: ez lehetett volna jelmondata.
Úgy tűnt, megbecsülésben, rangban mindig csak magasabbra juthat. Így volt ez mindaddig, amíg nem került szembe a királlyal, VIII. Henrikkel. Henrik ugyanis beleszeretvén Boleyn Anna udvarhölgybe minden eszközt fölhasznált, hogy a spanyol Aragóniai Katalinnal fönnálló házasságát érvénytelenítse, s azt gondolta, hogy a rochesteri püspökben, aki iránt többször kimutatta jóindulatát, támaszt és segítőt talál terve megvalósításához. Ebben pedig csalódnia kellett. Az ügy kivizsgálására Rómából pápai legátus érkezett Londonba, János püspök pedig együttműködött vele. Egy ideig úgy látszott, sikerül a király terve, de egyszer csak János kijelentette, hogy egy házasságot, amely immár húsz éve fennáll, „sem isteni, sem emberi hatalom nem érvényteleníthet; ennek a meggyőződésének hangsúlyozására kész saját életét is föláldozni”. Befejezésül Keresztelő Szent Jánosra utalt, aki a házassági hűség védelmezőjeként szenvedte el a halált.
Ekkor valóságos hajtóvadászat kezdődött a püspök ellen. Kétszer bebörtönözték, egyszer meg akarták mérgezni, egy másik alkalommal puskagolyó csapódott be könyvtárának ablakán, de célt tévesztett.
A legfájdalmasabban azonban Jánost püspöktársainak tanácsa érintette, akik kompromisszumra akarták rávenni. „A várat azok árulják el, akiknek védeniük kellene” – jegyezte meg keserűen.
Végül VIII. Henrik esküt követelt alattvalóitól, amely a Boleyn Annával kötött házasságát érvényesnek ismerte el és a királyra ruházta a legfőbb egyházi hatalmat. Ekkor végképp eldőlt János püspök sorsa.
Börtönbe vetették, tíz hónapot töltött itt. A pápa eközben kinevezte bíborosnak. Henrik király dühöngött: „Csak küldjön neki bíbor sapkát a pápa, kiabálta, majd gondoskodom róla, hogy ne legyen feje, amelyre föltehesse!”
1535. június 22-én hajnali öt órakor fölébresztették Fisher bíborost, mondván: „Ma délelőtt ki fogják végezni!” Mire ő ezt mondta: „Jó, de még túlságosan korán van, hagyjon még, kérem, egy kicsit aludni.” Azután még két órán át mélyen aludt, mint egy gyermek. Mielőtt kilépett a cellájából, hogy a vérpadra menjen, kért egy sálat, mondván, érzékeny a torka és úgy érzi, kinn hideg van. A börtönőr megjegyzésére – vajon miért fontos neki a halál előtt fél órával, hogy megfázik-e – azt felelte: „Az én Uram Istenem, aki előtt hamarosan megjelenek, örülni fog, hogy vigyázok az egészségemre, az Ő ajándékára.”A hosszú raboskodás annyira elgyengítette az idős férfit, hogy székben kellett a vesztőhelyre vinni. De amikor a vérpadon állt, hangja erősen zengett. Kijelentette, hogy a szent, katolikus Egyházért hal meg, és kérte az embereket, imádkozzanak érte, hogy a végsőkig állhatatos maradjon. Azután elimádkozta a Te Deumot és a zsoltárt: „Te benned bízom, Uram…”. Megbocsátott hóhérának, és fejét a tőkére hajtotta. Testét egy napig ott hagyták heverni, azután valami gödörbe vetették. Fejét póznára tűzve a londoni hídra állították, és ott hagyták tizennégy napig. Azt mondják, olyan volt, mintha élne: orcái enyhén pirosak voltak, és arcvonásain a mélységes béke kifejezése ült. Két hét után nagy barátja, Morus Tamás feje került a helyére.
