Szembeszállni a megfélemlítéssel

A kultúrharc folytatódik, célkeresztben pedig a keresztények. Hogy hitünket megvédhessük, és a gondolatok piacán is képviselhessük ügyünket, ellenfeleink stratégiájának józan elemzésére van szükség. Ebben a harcban az aktivisták egész szövetségével állunk szemben, akik mind azt bizonygatják, hogy ideológiáik megkérdőjelezhetetlenek, és mindenki, aki ellenzi a követeléseiket, az gonosz. Nem a vita vagy a párbeszéd érdekli őket, hanem ellenfeleik elhallgattatása, ami érthető is, hiszen állításaik nagy része bizonyíthatóan téves. Nézeteik alátámasztásával nem vesződnek, mikor céljaikat úgy is elérhetik, hogy ellenfeleikbe belefojtják a szót, és a legkülönbözőbb jelzőkkel illetik őket: rasszista, bigott, szexista, homofób, transzfób, náci, fasiszta, patriarchális zsarnok, a mérgező maszkulinitás támogatója stb. A megfélemlítés láttán sokan nem mernek megszólalni. A hit védelmének elmulasztása a hit elárulásával ér fel.

Jelenleg a következő ideológusokkal állunk szemben: az LMBTQ+ aktivisták, a radikális feministák, a posztmodernisták, a dekonstrukcionalisták, a neomarxisták, a politikailag korrekt erkölcscsőszök és a társadalmi igazságosság harcosai. Ideológiáik mozgatórugója nem az együttérzés, hanem a sértettség és a hatalom kendőzetlen megragadására irányuló akarat. Bár az ideológusok erkölcsösnek mutatkoznak, ideológiáik a bűnt, mindenekelőtt a Tízparancsolat megszegését támogatják.

LMBTQ+ aktivisták

Bár egyesek úgy gondolják, hogy az LMBTQ+ legfőbb bűne a bujaság, a témában végzett sokéves kutatásom nyomán arra a meggyőződésre jutottam, hogy az LMBTQ+ legfőbb kísértése az irigység, a bujaság csak utána következik. A kórosan irigy ember úgy érzi, hogy igazságtalan módon megtagadnak tőle valamit, amihez joga van. A bírvágy ébred fel benne. Az a bűn uralkodik el rajta, hogy olyasmire vágyik, ami nem az  övé, olyasmire, amihez nincs joga. Azok az emberek például, akik transzneműként határozzák meg magukat, olyan dolgokat irigyelnek, amelyek természetük szerint a másik nemhez tartoznak.

A radikális feministák 

A radikális feminizmus alfája és omegája az abortuszhoz való jog. Mikor bekapcsolódtam az abortusz körüli csatározásba, azt hittem, hogy más dolgunk sincs, mint hogy meggyőzzük a „döntéspártiakat” arról, hogy egy kisbabáról van szó. Később azonban rájöttem, hogy nagyon is tudják, hogy kisbabáról van szó. Azok a nők, akiknek volt abortuszuk, bizonyos szinten tudják, hogy megölték gyermeküket. Még ha az önvédelemre hivatkoznak is, tudják, hogy az egyik legfontosabb parancsolatot megsértették: ne ölj. Napjainkban nők tömegei élnek úgy, hogy az abortusz bűne nehezedik a lelkükre. A bűnös tart a büntetéstől. Mivel képtelenek szembenézni az igazsággal, dühös ellentámadásba mennek át. Ezért van az, hogy egyes radikális feministák olykor minden ok nélkül sikoltoznak, hogy az életvédők meg akarják ölni őket.

A posztmodernisták

A posztmodernizmus  olyan „filozófia”, amely elutasítja az értelmet, az igazságot és Istent. A posztmodernisták szerint sem objektív valóság, sem tudományos, illetve történelmi igazság nincs. A tudomány, a technika, az értelem és a logika nem az emberi haladás eszköze, hanem az elnyomó hatalmi hierarchiáké. A

posztmodernisták számára nincs olyan, hogy emberi természet. Az emberi viselkedés és a pszichológia társadalmi képződmény. A nyelv nem utal rajta kívül létező valóságra. Pusztán szavak halmaza. Minden értelmes érvet egyből elutasítanak, mivel a posztmodernista számára a logika patriarchális összeesküvés. Mikor Isten létét tagadják, a posztmodernisták megsértik az első parancsolatot, önmagukat teszik meg istenné, és maguk döntik el, mi a jó, és mi a rossz.

Dekonstrukcionalisták

Ha a posztmodernisták szerint nincs igazság, akkor nem marad más, mint a hatalom. A posztmodernistákkal szoros szövetséget ápoló dekonstrukcionalisták úgy gondolják, hogy mindent – az irodalmat, minden elméletet és minden kapcsolatot – alkotóelemeire lehet és kell bontani (dekonstrukció), hogy meglássuk, ki jut hatalomhoz, és kit nyomnak el. Miután ezt tisztáztuk, az elnyomottak követelhetik, hogy vegyék el a hatalmat az elnyomóktól, és adják az elnyomottaknak. A dekonstrukcionalisták nem tisztelik a szüleiket, és elutasítják a múlt bölcsességét.

Neomarxisták

A posztmodern dekonstrukcionalisták a marxista politikaelméletet teszik magukévá. Marx azt tanította, hogy minden probléma az elnyomottak és az elnyomóik ellentéteként értelmezhető. A neomarxisták már nem a munkások és a tőkések ellentétére koncentrálnak. Az új elnyomott osztály a férfiak által elnyomott nők, a heteroszexuálisak által elnyomott LMBTQ+, a fehérek által elnyomott feketék stb. Az elnyomottaknak joguk van ahhoz, hogy elnyomóiktól mindent elvegyenek. A kommunizmus és a sztálinizmus olyan marxista politikai rendszer, amely a lopásra épül. Aki „neonácinak” vallja magát, arról joggal feltételezzük azt, hogy egyetért Hitler bűntetteivel és a holokauszt szörnyűségével. Egyetlen  iskola sem alkalmazna neonáci tanárt, és nem hívná meg, hogy a rendezvényén beszéljen. Ám bármilyen rosszak voltak is a nácik, Marx követői rosszabbak. A Szovjetunióban, Kínában, Észak-Koreában, Kambodzsában és Kubában a marxisták tízszer annyi embert öltek meg, mint Hitler, neves egyetemek professzorai mégis büszkén vallják magukat marxistának. A neomarxistákkal úgy kellene bánni, mint a neonácikkal. 

A politikailag korrektek 

A politikailag korrektek egyfajta beszédcenzornak nevezték ki magukat. Úgy döntöttek, hogy bizonyos szavak sértik az elnyomottak érzéseit, és ezért azokat, akik ezeket használják, el kell hallgattatni. Mihelyt a píszí rendőrség az egyik területen megváltoztatja a nyelvet, megpróbálják felderíteni ezeket az új vétségeket, és követelik, hogy mindenki ezt az újonnan meghatározott politikailag korrekt nyelvet használja. Aki nem teljesíti a politikailag korrektek követeléseit, azt megfélemlítéssel bírják behódolásra. A píszí rendőrség ragaszkodik hozzá, hogy hazudjunk. Azt követelik például, hogy tegyünk úgy, mintha az önmagát nőnek tartó férfi valóban nő lenne. Ragaszkodnak hozzá, hogy mindenki fogadja el, hogy két azonos nemű ember valódi házasságot köthet egymással, és hogy azoknak is részt kell venniük a szertartáson, akiknek más a véleményük. Nem meggyőzni akarnak minket, hanem arra kényszerítenek, hogy olyat mondjunk, amiről tudjuk, hogy nem igaz, vagyis hogy hazudjunk. Az igazság sértő lehet. Sértheti az érzéseinket. Ettől még azonban rossz dolog hazudni. Amikor hazudunk, akkor eláruljuk magunkat, és azoknak is árthatunk, akiknek hazudunk, mivel megtagadjuk tőlük az igazságot, amely szabaddá tehetné őket.

A társadalmi igazságosság harcosai  

A társadalmi igazság harcosai ideológiákat erőltetnek a társadalomra. Nem vitatkozni szeretnének róluk, hanem az ellenállókat kívánják elhallgattatni. Beléfojtják a szót az előadókba, nyomást gyakorolnak a különböző intézményekre, hogy mondják le a meghívott előadót, bojkottal fenyegetik a cégeket, és – ha mindez hatástalan marad –, zavargást keltenek. Az egyik ilyen csoport az Antifa, amely antifasisztának vallja magát, valójában azonban fasiszta taktikát alkalmaz. A társadalmi igazságosság másik harcosa a Southern Poverty Law Center (SPLC) nevű emberi jogi, antirasszista szervezet. A SPLC a „gyűlöletkeltő” csoportokat kutatja fel. Eleinte a Ku-Klux-Klan és a fehérek felsőbbrendűségét hirdető egyéb csoportok ellen küzdött, ma már azonban minden olyan csoport a célkeresztjébe került, amely nem politikailag korrekt, különösen a keresztény közösségek. Az egyik legfőbb célpontja a „patriarchátus”, vagyis minden, amit a férfiak irányítanak. Ezzel Isten nevét is átokká teszik, hiszen Isten egyik neve az, hogy Atya, latinul Pater. Isten az Atya, akitől minden közösség származik a mennyben és a földön. A férfiaknak az a hivatásuk, hogy Isten atyaságát kövessék, továbbá szeressék és védelmezzék a nőket és a gyermekeket. Kétségtelen tény, hogy vannak olyan férfiak, akik bántalmazzák a nőket és a gyermekeket, és ezért jogosan ítélik el őket, ugyanakkor a társadalmi igazságosság harcosai az erényes apaságot és az egészséges férfias erényeket is támadják, nemcsak a visszaéléseket. 

Soha nem szabad alulbecsülnünk ezen ideológiák gonosz, veszélyes és manipulatív természetét. Engedni az ideológusok követeléseinek, csak azért, hogy másoknak megfeleljünk, borzasztó stratégia. Engedni a megfélemlítésnek soha nem bölcs dolog. Bátran szembe kell szállnunk velük, valahányszor felütik rút fejüket. Ne adjuk be gyermekeinket olyan oktatási rendszerbe, amelyet ők irányítanak. Ha csak kisujjadat nyújtod is oda nekik, az egész karodat akarják. 

Az ideológusok tragédiája, hogy soha a világ történelmében nem voltak szabadabbak, egészségesebbek és gazdagabbak az emberek – beleértve a nőket és a kisebbségeket is –, és nem éltek nagyobb biztonságban, mint a mai amerikaiak. Ahelyett azonban, hogy hálásak lennének, az ideológusok azzal vesztegetik idejüket, hogy gyűjtögetik a sérelmeket, jutalmazzák az áldozatiságot, táplálják a neheztelést, bosszút forralnak, és mindenkit megfélemlítenek, aki állításaikat megkérdőjelezi. Anélkül követelik meg píszí szabályaik megszegőitől a gyónást, hogy a megbocsátás lehetőségét felkínálnák nekik. Megváltást nem kínálnak, csak a bűn porig alázkodó megvallását várják el. 

A valódi szabadság azonban csak akkor jön el, ha azt bocsátjuk meg, amit valóban meg kell bocsátani. 

Írta: Dale O’Leary
Fordította: Sallai Gábor
Forrás: Crisis Magazine