Azt a szót használta ön, hogy „decivilizáció”?

A decivilizáció itt van a nyakunkon, de kinek a hibája ez? A köztársasági elnök által kifogásolt összes erőszakért a dekonstrukció szabadelvű erkölcsisége a felelős – véli Xavier Patier író.

Illiberalizmus, dekonstrukció, barbárság, civilizálatlanság, bomlasztás és most „decivilizáció”: lehet azt mondani, hogy Emmanuel Macron talán nem hozta el a boldogságot a franciáknak, cserébe viszont fáradhatatlanul hozzájárult a szókincsük gazdagításához. A május 24-i kormányülésen a sajtó szerint azt mondta:

„Egy ideje minden országban tapasztalható egyfajta decivilizáció.”

Szóval decivilizáció. Ha gyakran beszélünk a bajainkról, azzal enyhítjük is őket, mondta Polyeuctus, és kétségtelen, hogy miután beszéltünk a decivilizációról, tényleg jobban érezzük magunkat. Különösen azért, mert, amint az elnök száját elhagyta e neologizmus, egy olyan jó kis vitát indított el, amit a franciák imádnak, és ami ködös időben a kedvenc szórakozásuk. Úgy tűnik, a „decivilizáció” szót Emmanuel Macron a szélsőjobb szókészletéből vette át, ami egészen biztos, figyelembe véve, hogy például Bruno Retailleau (jobboldali francia politikus) veszélyesen szélsőséges. A Le Parisien élcelődött, a Le Figaro felvonta a szemöldökét, a Libération botrányt kiáltott. Minden ment a megszokott módon.

Ne féljünk a szavaktól

De ne féljünk a szavaktól. A decivilizálódás, más szóval a barbárság állapotába való visszatérés – tény. Lehet vitatkozni az okairól, az okozóiról, arról, hogy hogyan orvosolható, de a diagnózis tagadhatatlan. Ez nap, mint nap bebizonyosodik. Néhány évvel ezelőtt egy mesterember, aki elképedt az egyik alkalmazottja nemtörődömségén, azt mondta nekem: „Kezdünk újra elállatiasodni.” Akik tömegközlekedéssel járnak, tudnának mesélni róla: a tekintetek gyanakvóbbak, néha kifejezetten gyűlölködőek lettek. Ki merne ma rászólni egy fiatalra, aki felrakja a lábát egy vonatülésre? Még az én falumban is visszaszorulóban vannak a köszönés, az egymás iránti érdeklődés és a segítség felajánlása a másik embernek. Az idősebbek átjönnek megjavítani a traktorodat, a fiatalabb korosztály meg vonakodik akár egy talicskát is kölcsönkérni. Az elmagányosodás még az elnéptelenedett területeket is elérte, azokat a helyeket is, ahol az emberek régebben összezártak.

Harminc-negyven évvel ezelőtt joggal háboroghattunk a polgári erkölcsi rend viselkedési furcsaságaival szemben. A „kifogástalan emberek” és a hagyományokhoz ragaszkodó elvhű famíliák voltak a legyőzendő ellenség a szocialista párt köré szerveződött új uralkodó osztály: a haladók számára, akik hatalmukat 1968 májusának jelszavára építették: tilos tiltani. Ennek az elviselhetetlen világnak a lebontása, amelyben a pap meghívatta magát a grófnőhöz, a hatvanas évek végén nemzeti szinten égető szükségszerűség volt.

A társadalmi élet alapvető szabályai elleni bomlasztás rendszeressé vált a filmekben, újságokban és regényekben. Mauriac bátran megírta a Viperafészket, André Gide pedig kijelentette: „Családok, gyűlöllek benneteket”. De ekkor már nyugodtan lehetett gyűlölni az elesett családokat. A szülőket arra késztették, hogy engedjenek a kísértésnek, vessenek el, adjanak fel mindent a gyermekeik nevelésében. A nemzeti oktatási rendszer is felhagyott a neveléssel. A politikusok, belefáradva az ellenük irányuló gyűlöletbe, demagógiába süllyedtek.

A legerőszakosabb erkölcsiség

Maga az Egyház is úgy érezte, hogy időnként kénytelen kapitulálni az új urak szabadelvű indulatai előtt, anélkül, hogy felismerte volna, hogy ez az indulat a legkönyörtelenebb, a legtöbb bűntudatot keltő, a legerőszakosabb erkölcsiség. Három nemzedék alatt zajlott le az átmenet, a „katolikusok és franciák – mindörökre!” helyét átvette a „katolikusok és franciák – soha többé!” A mai világ felfogásában a mi Szent Egyházunkat ma ezzel a triptichonnal jellemzik: inkvizíció, gyarmatosítás, pedofília; államunkat pedig ezzel a szlogennel: rasszizmus, korrupció, inkompetencia. Ehhez társult még a klímaszorongás, a félelem, hogy leszakad az ég – szinte mintha kétezer évnyi keresztény civilizáció után csak a gall babonák maradtak volna meg.

A burzsoá erkölcsiség harminc éves dekonstrukciójának eredménye most itt van a szemünk előtt: decivilizációnak nevezik. Mert a „famíliáink” ostoba erkölcsiségének, együtt a pap nagybácsival és a lovassági tiszt unokatestvérrel, azzal a nevetséges mániájukkal, hogy szolgálni kell Franciaországot anélkül, hogy bármit kérnének cserébe, azzal a groteszk elképzelésükkel, hogy a gyerekeket megtanítják önuralomra, felelősségvállalásra, nagylelkűségre, arra, hogy viselkedjenek az asztalnál, hogy ne legyenek anyagiasak, legyen tartásuk, de maradjanak alázatosak, egyszóval, hogy tudjanak szolgálatot vállalni, ez volt a neve: civilizáció.

A Szocialista Párt, a France Inter és a Libération bölcs és intelligens embereinek sikerült „decivilizálniuk” bennünket. Évszázadok erőfeszítéseit az ösztöneinknek való engedés kísértése ellen elsöpörte néhány évnyi önelégültség.

„Hajlíthatatlannak kell lennünk az erőszakkal szemben”

– összegezte Emmanuel Macron. Nos, bátorkodna?

Fordította: Görgényi Adél
Forrás: Aleteia