Ha most sötétnek is tűnik az életed, így vészelheted át

Egy dolgot el kell fogadnunk: nem ragaszkodhatunk a végtelenségig a fényhez.

Jézusnak a Tábor-hegyen történt színeváltozásának az élményét önmagában szemlélve nehéz megérteni. Azonban ha összehasonlítjuk saját élményeinkkel, mindjárt világosabbá válik.

„Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s csak velük fölment egy magas hegyre. Ott átváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés meg Mózes, és beszélgettek Jézussal.”

Mk 9,2-4

A fenti evangéliumi részlet életünknek azokra a múló pillanataira vonatkozik, amikor megláttuk a fényt – olyan pillanatok ezek, amelyek kitörölhetetlen nyomot hagytak bennünk. Gondoljunk például gyermekkorunknak egy különösen boldog időszakára, vagy arra a felvillanó emlékképre, amely felidézi, amikor egy szeretett személyt megöleltünk, vagy a csillagos égre egy nyári éjszakán – olyan pillanatok ezek, amikor minden tökéletesnek tűnt. Ezek az emlékek a mi személyes Tábor-hegyünk fénypontjai.

Isten azért adta nekünk ezeket a pillanatokat, hogy fel tudjuk idézni őket annak érdekében, hogy átvészeljük a sötét időket. Ezt teszi Péterrel, Jakabbal és Jánossal. Megmutatja nekik a színeváltozás fényét, hogy aztán el tudják viselni a Getszemáni-kert sötétségét.

Egy dolgot azonban el kell fogadnunk: nem ragaszkodhatunk a végtelenségig a fényhez.

„Péter így szólt Jézushoz: Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő ereszkedett alá, s árnyéka rájuk vetődött. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mire körülnéztek, senkit sem láttak a közelükben, csak Jézust.”

Mk 9,5-8

Nem igaz, hogy amikor a fény kialszik, akkor csak a sötétség uralkodik. Tudjuk, hogy Jézus [a sötétségben] is ott van. („Mire körülnéztek, senkit sem láttak a közelükben, csak Jézust.”) Az ő jelenléte önmagában elég, hogy megvilágítson minket, amikor a sötétben elveszettnek érezzük magunkat.

Írta: Luigi Maria Epicoco atya
Fordította: Ujvári Szonja
Forrás: Aleteia