Unokáink gyalog fognak járni

Mindenki azt mondja, korszakváltás idejét éljük. Visszatért a történelem tragikus oldala. Pedig úgy tűnt, hogy végleg eltűnt az emberek életéből. Ez a “pax moderna”, ez a modern béke azonban csak illúzió volt, amely ábrándokon alapult. Nem a békeidők vége, nem a tragédia visszatérése játszódik le itt a szemünk előtt, hanem az a füstfüggöny foszlik éppen szét, amelyet a második világháború után az imperialista nyugati ideológia épített. Ez az ideológia uralkodott a világban, ahol a technológia, a kereskedelem és a liberális demokrácia fejlődése édességet, nyugalmat és gyönyört biztosított nekünk.

Azok az elkényeztetett gyerekek, akik 1968 májusát csinálták, 50 évig irányították a világot (a papságban és az egyházban is). Azzal az ürüggyel, hogy az ősök két világháborút és mindenféle szörnyűséget okoztak, feljogosítva érezték magukat arra, hogy megítéljék és elítéljék örökségüket. De vajon jobbat alkottak? A társadalom, az elmék és a környezet feletti mértéktelen hatalom birtokában a végsőkig erőltették a szabadságról alkotott elképzelésüket: a politikai libertarianizmust, az erkölcsi szabadelvűséget, a gazdasági liberalizmust… „Mindent szabad” alapon egy kiteljesedett világot ígértek, úgy, mint a Kreol Társaság álarcosbálján!

Most meg kell vonnunk a mérleget. A világ (valójában a Nyugat) gazdagabbnak, szabadabbnak, okosabbnak hiszi magát, mint korábban bármikor. Ebben van is igazság, de a fitogtatott bűnbánat ellenére imperialistább, mint valaha. Az uralkodó ideológia távolról sem teremtette meg a megígért boldog, békés és virágzó időket, hanem helyette kétségbeesést, kiábrándultságot, pazarlást, széthúzást, kábítószerezést, erőszakot, züllést, öngyilkosságokat, szorongást, átokérzetet hozott … röviden fogalmazva, nagy csalódást okozott! Az 1968-ban húszéves nemzedék unokáinak találkozóján nincs jelen a boldogság és az életöröm. Ez különösen igaz itt nálunk, az Antillákon. 50 éve épülnek villák, utak, létesítmények, szabadidős létesítmények és fogyasztási csarnokok mindenki számára, de mindezek ellenére az ország kiürül. Még az összességében sikeres fiatalok is egyfolytában aggódnak a munkájuk, az otthonuk, a párkapcsolatuk, a gyerekeik miatt (ha mindez már megvan!), és érzik, mennyire törékenyek a boldogságnak ezek az úgynevezett elemei.

Szóval, néhány hónapja a füst oszladozni kezdett. A Covid-19 vírus, az ukrajnai háború és a sorozatos válságok nagy csapást mértek az emberi kezek által készített bálványokra. Kiderült, hogy „minden csak hiábavalóság és szélkergetés” (Préd 1, 14). Az emberi elme művei, ha az alapjuk nem az istenfélelem, rettenetes uraknak bizonyulnak. Humanizmusra, tudományra, politikára és gazdaságra épülő társadalmunk, amely eltörölte a jó Istent, a szolgáit, a liturgiáját, sőt még a Nevét is, utat tévesztett. Ahelyett, hogy felszabadította volna az embert, elvakította, rabszolgasorba taszította és megigézte.

Találtam a Youtube-on egy videót egy férfiról, aki így beszélt: “A nagyapám 16 km-t gyalogolt, az apám 8 km-t, én Cadillacet vezetek, a fiam Mercedest, az unokám pedig Ferrariban fog ülni… de a dédunokám újra gyalogolni fog.” Hogy miért? Mert a nehéz idők erős embereket szülnek, az erős emberekkel könnyű idők érkeznek, a könnyű idők gyenge embereket teremtenek, a gyenge emberek pedig nehéz időket. Azt hiszem, hogy most visszatértek a nehéz idők… Ez bizonyos értelemben jó hír: unokáink újra gyalogolni fognak, szegényebbek lesznek, de több méltóságuk lesz, mint apáiknak!

Lesznek harcosok a világban és mártírok az Egyházban, erre készít fel bennünket a Nagyhét.

Írta: David Macaire atya,
Saint-Pierre és Fort-de-France érseke

Rövidített fordítás: Solymosi Judit
Forrás: martinique.catholique.fr