Reménység és szenvedés

Amikor megpróbálunk a világ fájdalmával együtt érezve élni, és nem azzal töltjük az életünket, hogy menekülünk előle, a “megfeszíttetés” különböző formáival fogunk találkozni. A fájdalom fizikai vagy érzelmi kényelmetlenségérzetet jelent, azonban a szenvedés gyakran abból ered, hogy ellenállunk ennek a fájdalomnak.

A léleknek át kell mennie ezen a szenvedésen ahhoz, hogy magasabbra, messzebbre, mélyebbre, tovább juthasson. A szentek különbözőképpen nevezték az ilyen szenvedést halálnak, éjszakának, sötétségnek, tudatlanságnak, lelki próbatételnek, vagy csak egyszerűen kételynek.

A szükséges szenvedés hozzásegít a növekedéshez, de „titokban” (Márk 4:26-29), ez egy meglepően közismert fogalom, Jézus tanításaiban is és sok misztikus tanításaiban is. Az ilyen növekedésnek nagyrészt rejtve kell maradnia, mert egyedül Isten láthatja és fordíthatja javunkra. Ha túlságosan próbálkozunk, hogy megértsük, leállítjuk a folyamatot vagy helytelen irányba tereljük.

Úgy tűnik, a valóság egy keresztúttá válik, egymást keresztező célokkal, paradoxonokkal és egymásnak ellentmondó szándékokkal minden irányban. Jézus ott van középen, még csak nem is kiegyensúlyozva ezeket, csak kezében tartván őket (Ef 2:13–22) Ez megérdemel egy nagy „Hűha” elismerést, mert csak a filozófia, de még az előírásoknak megfelelő teológia sem jutott volna erre a következtetésre soha.

A reménység erénye, nagyon ironikusan, egy tanult képesség gyümölcse, azaz annak eredménye, hogy megtanultunk bölcsen, nyugodtan és nagyvonalúan szenvedni. Az ego sikerélményeket követel a túléléshez, a léleknek viszont csak célra van szüksége ahhoz, hogy virágozzon. Valahogyan, igen titokzatos módon, a remény maga szolgáltatja saját maga értelmét és célját.

Az Evangélium szenvedésünknek személyes és kozmikus jelentést ad, kapcsolatot teremtve a saját fájdalmunk és a másoké között, és végül, kapcsolatot teremtve köztünk és maga Isten fájdalma közt. Gondoltál valaha Istenre, mint szenvedőre? A legtöbbünk nem, de Jézus eljött, hogy megváltoztassa mindezt.

Az elmélkedés bármely módja egy fokozatos elmerülés ebbe az isteni teljességbe, ahol a reménység lakik. Az elmélkedés az egységben való élet, amely az emberből kiváltja a mély, nagyon irracionális és mégis megnyugtatóan biztos reményt, amely mindig meglepetésszerű.

Egy belülről egységes élet, egy elmélkedő élet jelenti azt, hogy „gyakoroljuk a mennyországot”. Isten megengedi, hogy elhozzuk „a földre, ami a mennyben van” (Mt 6:10), minden alkalommal, mikor képesek vagyunk megengedni, befogadni és megbocsátani a pillanat konfliktusait. Az ilyen elfogadás teszi lehetővé számunkra, hogy bizonyos fokú megelégedettséggel éljünk, minden ellenkező bizonyíték ellenére.

Úgy hiszem, egyedül Isten tudja összefogni az élet összes látszólagos ellentéteit és ellentmondásait. Őbenne és Ővele, mi is tehetünk hasonló módon. De nem mi vagyunk a Cselekvő.

Fordította: Sz.J.
Forrás: Richard Rohr: Just This. CAC Publishing, 2017. pp. 83–85.