A neveknek igen nagy jelentősége van. A családneveknek azért, mert gazdag történelmi múltat hordozhatnak, és rámutatnak a szülők és a gyermekek közötti mély kötelékekre. Ám a keresztnevek még mélyebb igazságról tanúskodnak.
Josef Pieper német katolikus filozófus a „Mi az igazi nevem?” c. esszéjében az identitás fogalmát, valamint a személy neve és alapvető énje közötti kapcsolatot boncolgatja:
„Úgy tűnik, hogy az Egyház a keresztségben kapott keresztnevet, – amelyet angolul „keresztény névként” (Christian name) is neveznek -, fontosabbnak, a személyre vonatkozóan mélyebb jelentőséggel bírónak tekinti, mint a családnevet.”
Ezt az „alapvető” tulajdonságot, amellyel minden megkeresztelt ember sajátja, a közelmúltban kiemelték a Dignitas Infinita című új pápai dokumentumban, valamint Anglia és Wales katolikus püspökeinek Intricately Woven by the Lord (Az Úr bonyolult szövése) címűdokumentumában is, amelyet nem sokkal később adtak ki.
Amikor egy kisbaba megszületik, életének első pár hónapjában a család ismerősei és barátai számára ő csupán egy kisbaba lesz, a családnak egy újabb kis tagja, számukra olyan, mint az összes többi kis újszülött.
Isten számára azonban ez az újszülött egy éppúgy kialakult, egyedi testtel és lélekkel rendelkező teremtmény. A körülötte levő emberek számára csak élete későbbi szakaszában válik önálló egyéniséggé. Mindenki másnál korábban, sőt még a saját szüleinknél is korábban, Isten eleve ismer minket, és nevünkön szólít. Ahogy Izrael népének mondja: „Neveden szólítalak: az enyém vagy”. (Iz 43,1)
A „keresztény” nevünk tehát éppen azért fontos identitásunk szempontjából, mert amíg a vezetéknevünk tartósan a családunkhoz köt bennünket, addig keresztnevünk Isten megvallására, és Isten irántunk való feltétel nélküli szeretetére utal.
Posztkeresztény társadalmunkban azonban ezt a tényt gyakran figyelmen kívül hagyják, sőt tagadják. A genderelmélet népszerűsítése együtt járt azzal az alapnak tartott feltételezéssel, hogy a diszfória legjobb gyógymódja az egyén által érzett vagy kívánt nemi hovatartozást megerősítő ellátás. Ez nemcsak azt jelenti, hogy hormonterápiához és nemváltó műtéthez lehet folyamodni, hanem azt is, hogy gyakran a gyermekek és fiatalok esetében a szülők, tanárok és a közvetlen környezet is elfogadja az egyén új választott nevét, és ehhez kapcsolódóan új névmással is illetik őket. Ha valakit az új nevén szólítanak, úgy gondolják, hogy ez részükről a bizalom és a szeretet végső kifejezése.
A Dignitas Infinita arra buzdítja a katolikusokat szerte a világon, hogy álljanak ellen a genderelméletnek. Az Intricately Woven by the Lord is útmutatást ad ahhoz, hogyan kezeljük a genderideológiát a mindennapi életben, kiemelve a nyelvhasználat kérdését. Útmutatásai a következők:
„Szóhasználatunkat mindig a társadalmi interakció bonyolult helyzetében érdemes mérlegelni. Fontos az érzékenység és az egymás iránti tisztelet. Soha ne akarjuk megsérteni a másikat, még akkor se, ha a másik személy olyan nézetet képvisel, amely eltér az egyház emberi személyről alkotott elméletétől. Ugyanakkor ügyelni kell arra, hogy ellenálljunk annak a kísértésnek, hogy intézményeinkben átvegyük a genderideológia szóhasználatát.”
Bár a névmások és a keresztnevek használatára külön nem térnek ki, egyértelmű, hogy a püspökök arra kérnek bennünket, hogy a katolikus intézményekben ne változtassunk a hagyományosan használt szavainkon, fogalmainkon. Különösen az iskoláknak – amellett, hogy elismerik a tapintatosság fontosságát – nem szabad teret engedniük a progresszív törekvéseknek. Természetesen teljesen normális, hogy a fiatalok új identitást akarnak kialakítani maguknak. Sok tinédzser rendkívül kényelmetlenül érzi magát a saját testében, ezért érthető, hogy néhányan nagyon szeretnének változtatni identitásuk egyes elemein.
Ez természetesen komoly problémát hordoz, mert figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a férfiak és a nők biológiailag különbözőek. A keresztény embernek különösen károsnak kell tekintenie azt a gondolatot, hogy nevet változtasson. Ez ugyanis annak a gyakorlatnak egy eltorzult változata, hogy új nevet veszünk fel, amikor szerzetbe lépünk. A kereszteléskor kapott keresztnevünk a családtörténetünkön túl mutat Isten szeretetére és arra, hogy az örökkévalóságtól fogva megvan az elgondolása rólunk, valamint arra, hogy létezésünk pillanatától folyamatosan gondoskodik rólunk. A szerzetesi életbe lépők esetében az új név azt jelzi, hogy Istentől kapott hivatásra válaszoltak egy bizonyos életállapot megélésére, és ezzel elmélyítik keresztségüket. Ez egy döntés arról, hogy még inkább meghaljanak világi énjük számára, és Krisztus testének, az egyháznak tagjaiként éljenek: „Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal el van rejtve az Istenben” (Kol 3,3).
Azzal, hogy a szerzetesi életben új nevet kapnak, még inkább kifejezik, hogy identitásukat Istentől kapták, Krisztusban megváltást nyertek és átalakultak arra, hogy a Szentlélek kegyelméből másokat szolgálhassanak. Így lett a tarzuszi Saulból Pál, Jónás fiából, Simonból pedig Péter.
Ugyanakkor, amikor emberek új nevet adnak maguknak azért, hogy egy új identitást hozzanak létre, elutasítják azt az alapvetést, hogy emberi természetüket a Teremtőjüktől kapták. Ezzel szemben úgy gondolják, hogy magukat korlátlanul alakíthatják kívánságaiknak és vágyaiknak megfelelően. Az egyik nemről a másikra való „átmenet” után az újonnan választott név felvétele valójában a megtagadása annak, hogy Isten mindannyiunkat – a keresztség szentségében formálisan is – megismételhetetlen egyéniségnek ismer el, olyannak, akik eredendően értékesek, méghozzá abban a testben és lélekben, amelyet Tőle kaptunk.
Amint arra a Dignitas Infinita emlékeztet: „Az emberi méltóság nem alapulhat pusztán individualista normákon, és nem azonosítható az egyén pszichofizikai jólétével.” Ez az oka annak, hogy bár a legnagyobb gonddal és együttérzéssel kell kezelnünk a nemi identitással küzdő fiatalokat az iskolákban, a katolikus iskolák nem köthetnek kompromisszumot a nyelv használatának tekintetében. Sőt, folyamatosan emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy keresztneveink elfogadása hozzátartozik teremtett természetünk és a Teremtőnk által ránk ruházott méltóságunk felismeréséhez.
Ezt az elvet erősítette meg, az egyház valószínűtlen szövetségeseként, Greta Gerwig, a 2017-es Lady Bird film rendezője. A kétórás film legnagyobb részében Christine „Lady Bird” McPhersont láthatjuk, amint az anyjával küzd, miközben új identitást próbál felépíteni magának. Ennek az elszánt igyekezetnek része, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy Christine helyett „Lady Bird” -nek hívja magát, és otthagyja szülővárosát, a kaliforniai Sacramentót és katolikus lány-középiskoláját, hogy új, izgalmas életet éljen egy „más kultúrában” egyetemistaként New Yorkban.
Amikor Lady Bird elmegy az első egyetemi bulijára New Yorkban, találkozik egy hozzá hasonló, a középiskolát épp elhagyó tinédzser fiúval, aki elmondja neki, hogy nem hisz Istenben. Nyilvánvaló, hogy Lady Birdet megdöbbenti, hogy a fiú mennyire önelégülten biztos abban, hogy Isten nem létezik. Majd, amikor elkezd az általa választott utat illetően saját kétségeivel birkózni, Lady Bird a fejét csóválva a következőket mondja: „Az emberek a szüleik által számukra kieszelt neveken hívják egymást, de nem hisznek Istenben”.
Ahhoz képest, hogy soha nem vallotta magát nyilvánosan kereszténynek, Gerwig meglepően katolikusra valló érzékenységet tanúsít. Christine/Lady Bird személyének megalkotásával Gerwig példaként állít elénk egy fiatal nőt, aki azon a kapcsolaton keresztül fedezi fel újra a hitét, amelyet a szülei hoztak létre azáltal, hogy elnevezték őt. Alapvetően fontos ebben a jelenetben, amit Lady Bird is felismer, hogy az Istennel való kapcsolatba vetett hit semmivel sem irracionálisabb, mint a szüleivel való kapcsolatában hinni, függetlenül attól, hogy mit akar elhitetni velünk a világi társadalom.
Ugyanezen az egyetemi bulin Lady Bird annyira leissza magát, hogy a barátai a legközelebbi kórházba viszik. Amikor másnap reggel felébred, és New York utcáin botorkál, rájön, hogy vasárnap van. Látja, hogy emberek mennek be egy templomba, és csatlakozik a gyülekezet tagjaihoz. Csak ekkor jut el oda, hogy bátorságát összeszedve felhívja szüleit, és végül elfogadja a szülei által neki választott nevet.
A film záró jelenetében főhősünkben egyértelműen feltör a honvágy, és a következő hangüzenetet hagyja szüleinek: „Szia, anya és apa, én vagyok, Christine – halljuk. – Igen, ez az a név, amit ti adtatok nekem. Jó név.”
Isten nevünkön szólít minket, elsősorban mint embert, és ezen túl mint megtestesült férfit és nőt. Azáltal, hogy szüleink nevet adnak nekünk, elismerik egyéni méltóságunkat. Ez csak egy földi változata Isten rólunk való tökéletes ismeretének, de egyúttal rámutat Isten tökéletes szeretetére minden általa teremtett emberi lény iránt. A keresztnevek fontosak; tegyünk meg mindent, hogy megőrizzük és ápoljuk őket.
Fordította: Kántorné Polonyi Anna
Forrás: Catholic Herald
Josefayerbrider
2024. június 11. at 22:51
INRI,
ez a nevek, meg névmások duma szerncsére nálunk nincs a magyarban. Németül pl. a lánynak die, a fiu´nak der a névmása és mindkettö azt jelenti, hogy a fiú vagy a lány. Bonyolítja még, hogy minden fönévnek is van ilyen névmása ami him-der, nö-die, vagy semeleges-das “nemü”- ez kell az etsekhez a mondatban (tárgy alany, birtokos mert ezek változnak a monadatban ha helyesen akarunk beszélni, stb.)
De az, hogy Sie-annyit tesz Ön de csak nönek, az Er-annyit tesz de ez férfi….
A gender marhaságban direkt mondják a fiúnak, hogy Sie (amit csak lánynak lehetne- merthogy a fiú azt kéri, hogy nezzék lánynak…és forditva a lánynak mondják, hogy Er mert a lány azt akarja, hogy fiúnak mondják-nézzék…Szerencsére nálunk ilyen nincs a nyelvtanunkban! A németben ezt is a testképzavaros “kultúra” érdmeinek illetve inkább rovására lehet írni…
A multkor a katolikus plebánián bemutat egy 60 éves férfi nekem bécsben egy kb. 65 éves másik férfit és azt mondja, hogy bemutatom Sie ist mein Mann…A homoatya Jansen Gregor meg csak vigyorogva leste a hatást…??!! Ezt azonban a bemutató férfi duplán elrontotta, mert Sie az nö-t a Mann meg férj-et jelent. Azt akarta mondani: hogy ez a nö az férjem- mert homopárja volt az a férfi. Itt már azonban 2x eresen duplán csavarta meg a gender-névmásokat és értelemetlen lett a szövege nylevtanilag is..Mondottam neki “bocs de nekem hányingerem lett és viszlát”…berohantam a WC-be…Azért, hogy ne kezdejek ott el hangos kioktatásba a két vén bakkecske felé…Meg a pap felé sem akit már levélben és szóban 20x figyelmezetettem, hogy hagyjonfel ezzel a homatyasággal a plebániaán, de abiborosra hivatkozik, aki Öt “szivárvány-pasztoációs-felelössé” nevezte ki, az eg´sz egyházmegyében… Namost ilyenkor mi a helyes? Soha többé ne járjak abba a 7 templomba ami a közelben van és ott a homóatya az esperes?
Ki tudja ezt nekem megválaszolni???
Xajev
2024. június 12. at 14:55
Válaszadási kísérletem: A templomba az ember azért megy, hogy ott Istennel találkozzon, Őt imádja, nem azért, hogy másokat bámuljon vagy mások motivációját boncolgassa. A többi nem számít. Írva van csak a világ végén lesz szétválasztva véglegesen a pelyva a búzaszemtől.
Az egyház történelmét végig kísérte az a kérdés, hogy hogyan viszonyuljon az egyház a melegekhez, olyan papokhoz/szerzetesekhez, akik melegek. Most vált élesé a kérdés a wok miatt. De mi egyszerű emberek maradjunk annyiban: őértük is meghalt Jézus, ők is meghívást kaptak a keresztényi életre, az üdvösségre
Josefayerbrider
2024. június 12. at 17:42
INRI,
igaz, igaz. Minden bönös meghív´st kapott az üdvösségre, ez nagy szerencse mert így még én is, mert aki azt mondja büntelen az hazudik.
A pasztorácíó fogalma – és célja azt jelenti, hogy egyházi megbízásból dolgozó pásztor-személyek (klerikusok-laikusok-tisztelebeliek vagy „heti 15 órás diákonusok“) egyes embereket vagy azonos körülmények – közötti hátrányos vagy nem hátrányos helyzetü személyeket (betegeket, jegyeseket, anyukákat, öregeket, fiatalokat, gyerekeket, vagy haldoklókat…stb.) a bünbocsánatra való felkészítés által Jézushoz vezessenek. Elidegenithetetelen összefüggésben Jézus keresztáldozatával és feltámadásával, amely események az emberiség megváltásához vezettek. A büntelen Jézus szenvedte el helyettünk a büneink miatti jogos (Isteni) büntetéseket. Ez azt jelenti, hogy minden ember számára csakis a büntöl való megtérés „gondolata-szava-cselekdete-s` jó elmulasztása“ elleni személyes döntésünk vezethet el az Istennel való szakításunk -kal szemben, a velevaló újfenti boldog találkozásra…tehát valamely -bünös- szakítás helyett valamely büntelen-találkozásra készit fel minket mindenfajta pasztoráció. Azért, hogy a büneinket kerüljük el…mindannyian. Ezek pedig egyértelmüen a Mózesi 10 parancsolat szerinti megit´lés alá esnek.
Vajon minden bünösöknek van pasztorációja a büneik fajtája szerint is?
A büne szerint külön külön csoportokban is?
Alkoholista papoknak (elvonó-kúrás!) pasztoráció van Leányváron Szépmagyarországon (ez gyógykúra). Börtönpasztoráció is van Sopronköhidán azoknak akik súlyos büneik miatt éppen a köztörvényt (is) sértö tetteik miatt büntetésvégrehajtó intézetben börtönbüntetésre lettek elítelve a bíróság által (ök is javító vagy elrettentö szándékkal lettek elítélve-de nem az egyházi pasztoráció által lettek rabosítva-!).
Kijelenthetjük, hogy az egyházi pasztoració soha sem az azonos bünben szenvedö emberek bün-fajtánkéntikénti- csoportjaihoz szól. Tehát nincsen és soha nem is volt a házasságtöröknek, tolvajoknak, gyilkosoknak, rablóknak, káromlóknak, gögösöknek, irigyeknek, hazugoknak, rágalmazóknak és ehez hasonló csoportoknak külön pasztorációs feladatokat ellátó speciális egyházi megbízású pásztora…arra hogy külön „büncsoprtonként“ pasztorálja öket. Ezzel szemben hasonló élethelyzetben (de nem bünben!) levöknek van külön pasztorációja: jegyes, öreg, beteg, gyerek, baba-mama, család, ifjusági, stb. Pasztorációja az egyházban…
Itt meg csak egyet kell (ene) tisztázni: bün-e az azonos nemü házaságtörö kapcsolat? Legetséges-e , hogy az ezzel kapcsolatos 5700 éves zsidó és a 2000 éves keresztény tanítás eddigi álláspontjában olyan „új ismeretek jöttek mára elö“ amik korábban ismeretlenek voltak és emiatt a tízparancsaolt értlemzését e témában meg kell változtani.? Ami eddig bün volt, mátol pedig nem az?
A válasz a pápa(ság) a püspökségek és a katolikus papság elsöprö többségében egytertelüen a zsido-keresztény hagyományos tanítás magasratartása. Tehát semmilyen bünös gontolatra-szóra-cselekdetre-vagy mulasztásra nem mondhatjuk azt, hogy változzon meg ebben a kérdésben a pápa(ság), a püspöks´gek és a papok véleménye, mert egy elenyészö kisbbségenek- mint mindíg valamilyen okból- éppen most erre van szüksége…A szentmisén és a templomban pedig minden ember terme´szetesen részt vehet az Istentiszteleten. Azonban ahogyan a pap nem áldoztaja meg az újraházasodottakat (ha ismeri) ugy a homopárokat sem áldoztahtaja meg, mert nincsen meg bennük az elhatározás, arra, hogy a bünüket kerüljék, az élethelyzetük söt büszkén vallott intim- hálószoba-titok életük miatt sem … Kor´bban ez titokank is mondták, ma meg büszkén hirdetik?! Àm legyen, ahogyan akarják, de tudni kell hogy hol kivel és mikor … Az egyházra meg ne eröszaolják rá magukat, csak azért, mivel ma köztörvényes módon erre lehetöséget látnak…
Minden tiszteletem az övék. De miért kell dícsérkednem öket a plebánián és a templomban is egyes biborosok és papok kivánságára? Ök sem dícsérgetnek engem …