Népszerűség vagy képszerűség?

Amikor 2019 májusában, még az Örök Városban tanuló papként lehetőségem nyílott a vatikáni kertekben rövid, de annál meghatározóbb sétát tennem egy kedves paptársammal, csupán távolról szemlélhettem azt az egyszerű lakhelyet, ha úgy tetszik, remetekunyhót, a Mater Ecclesiae kolostort, amely az általam nagyon tisztelt és szeretett XVI. Benedek emeritus pápa akkori földi hajléka volt. A kertet helyenként a Boldogságos Szűz Mária szentképei díszítették, s a csodálatosan gondozott növények és fák némiképp a teremtés kezdeti harmonikus képét nyújtották a látogató számára. Az ily módon feltárulkozó festői kép közepén megbújó kis kolostor, akár egy kicsiny remetelak, mély belső elvonulásra, imára és szemlélődésre adott lehetőséget az emeritus pápa számára, aki állhatatosan együtt imádkozott az Anyaszentegyházzal egészen utolsó lélegzetvétele napjáig, a mai napig, 2022. december 31-éig. Erőteljes ez a kép, mert nem a felhőtlen pihenés éveit választotta, hanem Róma nyugalmazott püspökeként vállalta az Egyházért végzett egyik legkimerítőbb szolgálatot, az imaháttér szolgálatát, amely párosult bölcsességével és istenszeretetének tisztaságával. Ezt a munkát utóda, Ferenc pápa nemegyszer méltatta és az idősebb testvér szereteteként aposztrofálta.

Joseph Ratzinger élete erőteljes kép volt, van és lesz, az Anyaszentegyház és a világ számára egyaránt. Talán nem mondhatjuk azt, hogy korának legnépszerűbb pápája távozott el a mai napon a földi valóságból, de mindenképp kijelenthetjük, hogy a legtöbbet üzenő és a legmélyebb emberi képekben beszélő Szentatyát és szent atyát gyászolja a mai napon a katolikus hívek közössége.

Hogy ki volt Joseph Ratzinger, azt manapság már sokan és sokféle módon értelmezik, életútjáról mégis egész könyvtárnyi elemzés sem volna kimerítő irodalom. A keresztény ember számára leginkább három emberi képszerűség maradhat meg mélyen, a róla szóló és általa írt gazdag irodalmat olvasva.

Egyrészt: az 1927 húsvétjának frissen szentelt vizével megkeresztelt, a mély vallásosságba beleszületett, tiszta tekintetű bajor kisgyerek, akit később sem tudott megfertőzni a nemzeti szocializmus emberellenes vak dühe. A mélyen gyökerező és a gyökerét a tiszta talajvízhez szétengedő facsemete, aki vágyja azt, hogy egyre közelebb kerülhessen a tiszta forráshoz, a keresztény élet alapjához, magához a mindenható Szentháromsághoz.

Másrészt: a tisztán látó teológus, aki értette és segítette a Zsinat alapvető célkitűzéseit és az Egyház legmélyebb vágyait, egyszóval az emberiség üdvözítésére megtett és folytonosan megteendő kísérletet, melyet egy 1998-ban adott interjúban ekképpen fogalmazott meg:

„a befelé vezető út az egyetlen kifelé, szabadságra vezető út is. […] ez a megtalálás a végtelen mélységben való megtalálás.”

Joseph Ratzinger a szent Zsinat szellemének egyik fő őrzője és továbbadója az utókor számára, annak ellenére, hogy korunk társadalma sokszor egészen furcsa és téves utakon igyekszik kielégíteni az üdvösség iránti, számára is ismeretlen mély belső vágyát.

Harmadrészt: a pápa, aki nem valami ellen, hanem valamiért harcolt. Pápaságának, a péteri halászgyűrű elfogadásának egyetlen tömör indokaként fedezhetjük fel az erőteljes képet:

„harc az üdvösségért”.

S annak ellenére, hogy magát egyszerű szőlőmunkásnak nevezte megválasztása napján, a Szent Péter katedrális erkélyéről köszöntve a tömeget, a munka legnehezebb része hárult rá. Ez a munka nem más volt, mint bevezetni a hívek közösségét a huszonegyedik század viharos, hitet tépázó éveibe, és ott megtartani őket Isten örök érvényű imádatában, a katolikus lelkiélet szüntelen imádkozó örök liturgiájában.

XVI. Benedek karaktere és egyénisége sosem volt a pillanatnyi népszerűség délibábjának rabja, nem csüggött a mindig valamit mondani akarás korszellemre jellemző, fecsegő duruzsolásán. Homíliáiban, katekéziseiben és apostoli leveleiben sosem a pillanatnyi gyönyörködtetés volt a célja, hanem az, hogy az őt hallgatók szemei ne elsősorban rá szegeződjenek, hanem Isten örök, üdvösséget kínáló képére összpontosítsanak:

„…vannak utak, amelyek ki tudják tárni az ember szívét Isten megismerésére; vannak jelek, amelyek Istenhez vezetnek. Kétségtelenül gyakori a veszélye annak, hogy a világi dolgok csillogása eltérít ezekről az utakról, vagy képtelenné tesz a jelek észrevételére. Isten azonban fáradhatatlanul keres bennünket, hűséges az emberhez, akit megteremtett és megváltott, állandóan közel van hozzánk, mert szeret bennünket. E bizonyosság kísérjen minket minden nap, akkor is, ha bizonyos elterjedt felfogások nehezebbé teszik, hogy az Egyház és a keresztény ember az evangélium örömét közölje minden teremtménnyel, és mindenkit elvezessen a Jézussal, a világ egyetlen Üdvözítőjével való találkozásra.”
(Katekézis, 2012. november 14.)

Az ő karaktere összességében némiképp hasonló volt az útmutató Szent Szűz képéhez, aki mindig az üdvösség forrására, fiára, a Megtestesült Igére mutatott rá.

A 2022-es esztendő utolsó napján gyászoljuk emeritus Pápánkat, a minket türelmesen tanító főpapot, az értünk szüntelenül, a remetelakból is imádkozó atyát. Az Egyház gyászoló sóhajával együtt kérjük Istent, hogy az Úr tárja fel az ő lelke előtt a mennyei Jeruzsálem kapuját:

In paradisum
Deducant te Angeli:
In tuo adventu suscipiant te Martyres,
Et perducant te in civitatem sanctam Jerusalem,
Jerusalem, Jerusalem, Jerusalem.