Létezik-e az, hogy az Oltáriszentség, a lelki táplálék nem olyan értékes, mint az, amit a pékségben vagy a gyógyszertárban kapunk? A kérdésre Peter Seewald keresi a választ a koronajárvány és annak kapcsán, hogy a keresztények kinnrekedtek a templomokból.
„A félelem megeszi a lelket” – ez a címe Rainer Werner Fassbinder melodrámájának. Most mi is a filmbeli jelenetekhez hasonlót élünk meg, amikor a kishitűek bénító félelme legalább annyira ragályos, mint maga a vírus, amely napjainkban a közéletet bénította meg.
A keresztények nem valami ismeretlen és névtelen istenben hisznek (lásd ApCsel 17,22). Szent Pál az athéniaknak azt hirdette, hogy közel az Isten. Az az Isten, aki az arcát az emberek számára Jézusban mutatta meg. Aki pedig hisz, az nincs egyedül. Aki hisz, az a reményt viszi a világba. A ZEIT magazin legutóbbi, Krisztus és a világ c. mellékletében is azt a kérdést boncolgatják, hogyan tapasztalható meg Isten a mostani válságos időszakban. De lehetséges-e egyáltalán, hogy Istent megtapasztaljuk? Elképzelhető, hogy Isten a fejét csóválja az ember miatt? A Szentírásban Isten haragjáról szó esik, arról viszont soha nem hallottunk még, hogy Isten tanácstalan lenne az emberrel kapcsolatban. Ilyen nem szerepel sem a Bibliában, sem pedig másutt. Viszont annál világosabban mutatkozik meg napjainkban egy egészen másféle válság.
A koronajárvány a társadalmat is, és minden egyes embert külön-külön is szembesíti a saját helyzetével. A Földön megállt az élet. Olyan, mint amikor a vonaton valaki meghúzza a vészféket, nehogy a vonat a mélységbe zuhanjon. Túl sok tekintetben feszegettük és léptük át a határokat. Az ember a saját maga által alkotott valósággal került kíméletlen konfrontációba, ami révén a keresztény hitélet megrázó állapota is drámaian mutatkozik meg. A templomok nincsenek zárva, még sincs a padokban egyetlen imádkozó ember sem. Az istentiszteleteket nem szüntették meg, hanem csak rendeletileg tiltották be. De hol marad a hangos tiltakozás, hogy sem gyónni, sem az Oltáriszentséget imádni, sem pedig áldásban részesülni nem lehet? A lelkipásztorokat nem vitte el a rendőr, mégis sokan közülük úgy tesznek, mintha el lennének zárva a cselekvés legcsekélyebb lehetőségétől is. És már az is mutatja, hogy a jelek szerint egészen nyilvánvalóan nincs is rájuk szükség, hogy a számtalan, a járvánnyal kapcsolatos televíziós műsorban még egyetlen püspök sem jelent meg, hogy az embereket tájékoztassa. Csakugyan nem lenne egyetlen pap sem, aki házról házra vinné az Oltáriszentséget, hogy a hívek abból meríthessenek erőt?
Nemcsak kenyérrel él az ember. Létezik-e azonban az, hogy az Oltáriszentség, a lelki táplálék kisebb értéket képvisel, mint az, amit a pékségben vagy a gyógyszertárban kapunk? XVI. Benedek pápa szavai szerint a „vasárnap nélkül nem élhetünk”. Ha pedig ez igaz, márpedig igaz, akkor kell a találékonyság, de különösen a bátorság ahhoz, hogy a keresztény hitet ebben a bajokkal teli időkben is megéljük, hiszen az a templom, amelyből még azt az odajáró maroknyi keresztényt is kirekesztik, ugyanolyan felesleges és értelmetlen, mint egy kerék nélküli bicikli.
A szent helyeken kiakasztott fogadalmi képek tanúskodnak arról, hogy a hívők a régi időkben városszerte körmenetet tartottak, hogy megpróbáltatásaikban az égiek segítségét kérjék. A járvány terjedésének megakadályozására hozott egészségügyi előírásokat manapság sem szabad megsérteni. Ugyanakkor égetően szükség lenne arra, hogy megtaláljuk annak módját, hogy a keresztény hitet kiszabadítsuk a távolságtartás és a száműzöttség béklyójából azért, hogy az embereknek vigaszt nyújtsunk, a világnak pedig a reményt és a bizakodást adjuk át.
Forrás: kath.net
Fordította: Frick József
