Minden igazán rendben ment! – Film a segítséggel végrehajtott öngyilkosságról a mozikban

François Ozon új filmje, a Tout s’est bien passé (Minden igazán rendben ment), amely szeptember 22-én került a francia mozikba, egy apa öngyilkosságát mutatja be, amihez a lánya nyújt neki segítséget. Az Aleteia cikkírója, Louis Daufresne számára ez a kétértelmű mű az “életről zengett ódának” állítja be magát, holott új kampányt hirdet az eutanázia mellett.

Vajon a szeretet bizonyítéka a segítséggel végrehajtott öngyilkosság? François Ozon szerint igen. Szeptember 22-én bemutatott filmje ezt a kérdést teszi fel, és főleg sugallni is kívánja a reá adandó választ. Sophie Marceau-nak, a franciák egyik kedvenc színésznőjének a nagy visszatérése a filmvászonra “ideológiai fájdalomcsillapítóként” szolgál ehhez a harcos szándékhoz. A Tout s’est bien passé az életről zengett ódának mutatja magát, miközben arról van szó, hogy az élet végét minél inkább siettessék, amit a törvény tilt. De vajon még meddig?

Segítséggel végrehajtott öngyilkosság

A film Emmanuèle Bernheim írónő könyvének (Gallimard, 2013) önéletrajzi jellegű adaptációja. Ozon számára a film elkészítése különleges munka volt: Emmanuèle Bernheim nemcsak valós személy volt, hanem közeli barátja is, regényíró és forgatókönyvíró, akivel a filmrendező több filmje készítése során is együttműködött, többek között a Swimming Pool (Úszómedence) és a Sous le Sable (A homok alatt) című filmeknél. 61 évesen, tüdőrákban halt meg, mielőtt még a mozivásznon elmesélhette volna a történetét. A Tout s’est bien passé egy posztumusz, két ember által írt mű benyomását kelti.

André Bernheim, Emmanuèle apja, a gazdag és híres műgyűjtő agyvérzést kapott, és 1963-ban, 85 éves korában halt meg. André Dussolier, a szerepet alakító 75 éves színész, rövidre nyírt ezüstös hajával, deformálódott arcával (amely a forgatás minden reggelén két óra sminkelést igényelt) eggyé olvad ennek a makacs, önző, sőt kegyetlen apának a lényével, aki elhagyta Parkinson-kóros feleségét (Charlotte Rampling játssza a filmben). A kórházi ágyhoz szögezve, minden erejével a lányát (Sophie Marceau) hívja és kéri, hogy segítsen neki meghalni.

Miért könyörög? “Meg akar halni, mert szereti az életet” – mondja François Ozon, és “nem akarja, hogy a betegség határozzon a halála felől” – teszi hozzá Sophie Marceau. Az egész mű ebbe a kétértelműségbe illeszkedik: megöllek, mert szeretlek, és mert te is ezt akarod. Végül egy svájci egyesületen keresztül Emmanuèle Bernheim és a nővére (Géraldine Pailhas alakításában) megszervezi a segítséggel véghezvitt öngyilkosságot, úgy is mondhatnánk: az apa meggyilkolását.

Kontroll a halál felett

Amikor François Ozon Sophie Marceau-val együtt meghívást kapott Yann Barthès televíziós műsorvezető műsorába, úgy vélekedett, hogy “az emberek 80%-a támogatja a méltósággal való halált”, de “a gondot az jelenti, hogy vannak különféle lobbik, különösen vallási lobbik, amelyek blokkolják a dolgokat“. Sajnálkozó hangon azt is hozzátette, hogy “még mindig katolikus országban élünk”.

Erre a mondatra senki sem „ugrott rá”. De mi is az a “méltóságteljes halál”? Milyen jelentést tulajdonítanak az emberek ennek a szónak? A fizikai szenvedés lerövidítéséről van szó? Vagy inkább arról, hogy valamiféle metafizikai teremtői mindenhatóságot élnek meg, az Utolsó, a Végső Szabadságot gyakorolják, ahogy az eutanázia támogatói mondják? Miután a fogamzásgátlás és az abortusz révén már lehetséges az élet kezdetének irányítása, most egy teljes nemzedék, a nagylétszámú baby-boomer nemzedék akarja ugyanezt tenni a halállal, amelyhez sebesen és nagy félelemmel közeledik, mert már nem hisz Istenben, hiszen soha nem élt át háborút, és soha nem csinált egyebet, mint fogyasztott.

François Ozon kimondja: az eutanázia már a következő öt évben megvalósul, hacsak “Zemmour [Éric Zemmour jobboldali francia író, újságíró – ford.] közbe nem lép, mert akkor nem megy át” (sic). A tavasz folyamán a republikánus képviselőcsoport néhány tagjának obstrukciója miatt elutasított Falorni-törvény, amelyet Olivier Falorni, ex-szocialista, radikális baloldali képviselő jegyez, és amely „jogot adna az élet végének szabad megválasztásához”, a következő ciklusban éppúgy sikeres lesz, mint François Hollande alatt a melegházasságra, Emmanuel Macron alatt pedig a mesterséges megtermékenyítésre vonatkozó törvény volt. Ozon meg van győződve erről, és igaza is van, mert az 1. cikkelyt, amely megteremtette “a halálhoz történő tevékeny orvosi segítségnyújtáshoz való jogot”, nagyon nagy többséggel fogadták el.

Korlátok nélkül a szabadság eltűnik

Milyen helyet kapnak majd a gyenge és kiszolgáltatott emberek ebben az új rendszerben, és milyen hatással lesz ez az orvoslásra? Ezzel a mindannyiunkat érintő kérdéssel viszont sem François Ozon, sem Sophie Marceau nem foglalkozik. Ami pedig a “vallási lobbit” illeti, ennek a kifejezésnek az a célja, hogy a milliárdnyi lelket számláló egyházat egy babonáihoz mereven ragaszkodó nyomásgyakorló csoporttá alacsonyítsa le. Ozon elismeri, hogy “katolikus nevelést” kapott, de az ember eltűnődik, vajon hova tűnt ez a neveltetés. Különben is, vajon katolikusnak kell lenni ahhoz, hogy megértsük, hogy az alapvető tilalmak fontosak, mert strukturálnak és civilizálnak bennünket, és hogy korlátok nélkül a szabadság eltűnik? „Ha valaki arra kéri a lányát, hogy segítsen neki meghalni, az vajon szeretet vagy perverzitás?” Emmanuèle Bernheimnek a férje teszi fel ezt a kérdést.

Fordította: Solymosi Judit
Forrás: Aleteia