Miért érdemes lelkigyakorlatra menni?

Keressük Urunknál a szent nyugalom idejének áldásait, hiszen „Isten a legszelídebb módon fedi fel saját személyiségünket önmagunk előtt.”

Minden lelkigyakorlat, amelyet végzünk, egyfajta gyakorlat arra vonatkozóan, amit az örökkévalóságban fogunk tenni: imádni az Urat és megpihenni benne.

„A második napomon Isten meggyógyította a házasságomat a lelkigyakorlatos házban.”

Mivel a férje nem volt jelen, ennek a lelkigyakorlatozó nőnek a kijelentése nemcsak azt erősítette meg számomra, hogy még mindig történnek csodák, hanem azt is, hogy a visszavonulás egyik lehetséges áldása a gyógyulás – legyen az fizikai, érzelmi vagy lelki. A hiten alapuló elvonulásból származó áldások egy része kézzelfogható, mások csak a lélekben érzékelhetők.

A legtöbb ember arra a kérdésre, hogy „miért nem megy el egy lelkigyakorlatra”, azt válaszolja, hogy egyszerűen nincs ideje. Érdekes válasz, tekintve, hogy minden időt Istentől kapunk. Amikor időt szakítunk egy hit alapú elvonulásra, akkor valójában visszaadjuk Istennek azt, ami már az övé. Az Istenhez fűző tudatos elköteleződésből fakadó áldások bőségesek.

A lelkigyakorlat legfőbb áldása annak felismerése, hogy Isten, az Isten, mi pedig nem. Az elvonulás az alázatos hozzáállásunkat mutatja. Térden állva közeledünk a Szentháromsághoz, elismerve helyünket a világegyetemben Isten előtt.

A nagyböjt idején már eleve hajlamosabbak vagyunk Krisztussal találkozni és közelebb kerülni hozzá. Az egész nagyböjt Krisztus szenvedésére, halálára és feltámadására emlékeztet. Az áhítat, az alamizsna, a szolgálat, az ima és a bűnbánat által egyre szorosabb kapcsolatba kerülünk a Megváltónkkal. Ha valódi barátságra vágyunk Krisztussal, időt kell töltenünk vele. A lelkigyakorlat csodálatos, megszakítás nélküli módja ennek.

A lelkigyakorlat Krisztus jobb megismerésének áldását kínálja. Akár csendes, akár vezetett lelkigyakorlatról van szó, visszaadjuk Istennek az időt. A lelki élmények, a felvillanyozódás, a közösség és az imádság, amely ebben az áldott időben történik, olyan párbeszéd Istennel, amely egy életen át tarthat. A Szentlélek az elsődleges lelki irányítónk, és szemlélődésünk idején nemcsak Istent ismerjük meg jobban, hanem önmagunkat is. Az egyik lelkigyakorlatozó egyszer azt mondta nekem: „Isten a legszelídebb módon fedi fel saját személyiségünket önmagunk előtt”.

Sebesült emberek vagyunk. Mindnyájan kaptunk sebeket az életünk során, és ezeket a sebeket magunkkal hordjuk. A lelkigyakorlat lehetőséget kínál arra, hogy az Isteni Gyógyító táplálja és gondozza a lelkünket. Egy lelkigyakorlati központ ügyvezető igazgatójaként újra és újra találkozom olyan lelkigyakorlatozókkal, akik elmondják, hogyan gyógyította meg őket Isten az elvonulásuk idején.

Az egyik vendég elmesélte, hogy a lelkigyakorlat alatt milyen érzelmi gyógyulást tapasztalt a mellrák és a kemoterápia okozta pusztításból. Egy másik vendég leírta, hogy a lelkigyakorlatos ház ablakából szemlélve, Isten teremtésének szépsége emlékeztette őt egy hasonló látványra gyermekkorából, és ez bizonyos szintű gyógyulást nyújtott a korábbi bántalmazásaira. Mások leírták Isten segítségét a függőségek leküzdésében. Voltak, akik olyan fajta gyógyulást írtak le, amely világosság, útmutatás vagy a szorongás megszűnése formájában jelentkezett, mivel a Szentlélek mély, új vagy érdekes módon tárja fel Isten akaratát.

A mi útjaink nem Isten útjai.

A lelkigyakorlatok másik áldása, hogy szent pihenést kínálnak. Jézus arra hívja tanítványait és minket is, hogy „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” (Mk 6, 31) Rohanó életmódunk közepette, túlterhelt, túlhajszolt életünk tempójában a lelkigyakorlatok meghívást és lehetőséget kínálnak az újrakezdésre. Gyakran abban az illúzióban élünk, hogy minden, ami történik, a mi cselekedeteink miatt történik. Megfordítjuk a valóságot. Pontosan akkor kellene elvonulnunk, amikor a legelfoglaltabbak vagyunk, és azt hisszük, hogy nem tudunk visszavonulni. Ilyenkor van szükségünk egy emlékeztetőre, hogy nem mi vagyunk minden dolog középpontjában.

A lelkigyakorlat elszakadást kínál a technológiától, a közösségi médiától, a munkától, a képernyőktől, a „shoppingolástól”, még a másokkal való kapcsolattartástól is. Minden lelkigyakorlat során, amelyet végzünk, azt gyakoroljuk, amit az örökkévalóságban tenni fogunk: imádni az Urat és megpihenni benne. Akárcsak a fehér tér a művészetben, vagy a szünet a zenében, az elvonulások teret kínálnak a reflexióra és a megújulásra. Lehetővé teszik, hogy Krisztus átalakítson bennünket.

Emlékezzünk arra, hogy a „visszavonulásra” Isten szolgáltatott példát először, amikor a hetedek napon megpihent. Krisztus rendszeresen elment egy magányos helyre imádkozni, és azt mondta a követőinek, hogy ők is cselekedjenek így. Ha Jézus rendszeresen megtette, akkor ugyan kik vagyunk mi, hogy azt gondoljuk, hogy ez számunkra nem szükséges? Csak egy dolog szükséges. Lukács evangéliumában (10,42) Krisztus azt mondja Mártának, hogy csak egy dolog szükséges: Krisztus lábaihoz ülni, és hallgatni szavait. Nincs jobb hely erre, mint a lelkigyakorlat. Ott, Isten előtt tapasztaljuk meg Krisztus gyengéd irgalmát, békéjét és szeretetét.

Ahogyan a testedzés a testünk formálásának és az egészség megőrzésének egyik módja, a lelkigyakorlat fizikai erőfeszítés a lelkünk számára. Az elvonulások során a belső életünkön, a lélek életén dolgozunk. Létfontosságúak saját lelki növekedésünk, megújulásunk, átalakulásunk és fejlődésünk szempontjából. A Zsoltárok 46,11 azt mondja nekünk: „Álljatok meg és ismerjétek el: Én vagyok az Isten!” Mi lenne jobb módja annak, hogy eltöltsünk egy kis időt a nagyböjtben?

Végső soron azonban nem csak magunkért megyünk lelkigyakorlatra. Miközben azon dolgozunk, hogy jobbá tegyük magunkat, és a szentségre törekedjünk, a lelkigyakorlat végén úgy kell elhagyjuk a lelkigyakorlatos házat, hogy  jobb feleségként és férjként, jobb anyaként és apaként, fiúként és lányként, jobb barátként, munkatársként és hívőként térjünk vissza a világba. El kell fogadnunk az Isten által biztosított békét, amelyet megtapasztaltunk elvonulásunk idején, és el kell vinnünk ezt a békét családjainknak, közösségeinknek, templomainknak, államainknak, országainknak és világunknak – mert csak saját szentségünk által, Krisztust tükrözve tehetjük jobb hellyé a világot.

Írta: Tim Drake, a minnesotai St. Francis mellett található Pacem in Terris lelkigyakorlatos központ ügyvezető igazgatója
Fordította: Ujvári Szonja
Forrás: National Catholic Register