Hogyan látja Stanislaw Gądecki érsek, a Lengyel Püspöki Konferencia elnöke az októberben zárult római szinódust?

II. János Pál pápa 2002 márciusában nevezte ki Stanisław Gądecki atyát a lengyelországi Poznań érsekévé. 2014 márciusa óta immár második ciklusában a Lengyel Püspöki Konferencia elnöke, a vatikáni Hittani Dikasztérium tagja.

Gądecki érsek részt vett az októberi római püspöki szinóduson (2008 óta ez volt immár az ötödik szinódus, amelyen jelen volt), és néhány napja a Catholic World Reportnak beszélt a közgyűlés pozitív és negatív elemeiről, a homoszexuális párok megáldásának folyamatos szorgalmazásáról és a német Szinódusi Út szélsőségeiről.

A Ferenc pápa által plébániai, egyházmegyei, nemzeti és végül kontinentális szinten elindított konzultációs folyamatot új és érdekes tapasztalatnak látja az érsek. A katolikus egyházhoz és a hithez való hozzáállás sokfélesége miatt néha a “nem katolikus” hang jobban hallatszott, mint a “katolikus”.

„Sokféle állásponttal találkoztunk, a legszélsőségesebbek Németországban artikulálódtak. Jelentős időt töltöttünk kiscsoportokban, ahol azonban nem volt lehetőség valódi, hiteles beszélgetésre. Az volt a követelmény, hogy “előítélet nélkül hallgassuk meg” a beszélgetőpartnereinket, és ne bocsátkozzunk vitákba. Ez érdekes tapasztalat, de nem szolgálja a párbeszédet, azaz az igazság racionális keresését.”

Az érsek elmondta, hogy a kör alakú asztaloknál ülő egyes beszélgető csoportoknak kiadták az általuk megbeszélendő témákat, így ha valakit egy adott csoportba osztottak be, az annyit jelentett, hogy más témákról folytatott beszélgetéseken nem vehetett részt.

Az érsek felvetette az esemény elnevezésének kérdését. A pápa püspöki szinódust hívott össze, majd a „püspöki” szót kivették az elnevezésből, és csak a “szinódus” maradt. Igen ám, de rájöttek, hogy ilyen valóság sem az egyházjogban, sem az egyházi hagyományban nem létezik. Ekkor a “püspöki” szót visszatették az esemény nevébe, és Ferenc pápa akaratára a szinóduson résztvevők körét kibővítették olyanokkal, akik nem osztoznak a püspöki hatalomban, de ennek ellenére beszéd- és szavazati jogot kaptak. Tulajdonképpen tehát ez a püspöki szinódus eltért az egyház hagyományából ismert és az Egyházi Törvénykönyvben leírt intézménytől.

A lengyel világiak érdeklődését, bekapcsolódását firtató kérdésre Gądecki atya elmondta, hogy az egész konzultációs folyamatban valószínűleg a lengyel katolikusok kevesebb mint 1 százaléka vett részt. Országukban a konzultációk megmutatták, hogy az egyik legsürgetőbb feladat a papság és a laikusok közötti kapcsolatok javítása. A Vatikánban együtt töltött egy hónap lehetőséget adott arra, hogy ezen javítani próbáljanak, de mivel a nem püspöki résztvevői csoport nagyon heterogén volt, kérdéses, hogy véleményük mennyire volt reprezentatívnak tekinthető. Az érsek úgy ítéli meg, hogy a világiak felértékelődése az Egyházban kritikus fontosságú, de ez nem vezethet az Egyház hierarchikus és apostoli struktúrájának lerombolásához.

A katolicizmus súlyos válságban van Nyugat-Európában – mondta Stanisław Gądecki atya. – Itt a legmodernebb az egyház, a szinódus egyetemessége azonban azt jelenti, hogy szembesülni kell a világ más részein élő katolikusokkal, akiket gyakran meglepnek az európaiak problémái. A nyugati egyházak, köztük a német Szinódusi Út által felvetett fő problémák a fogyasztói civilizáció problémái, amelyben az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy semmit sem kell megtagadniuk maguktól. A fejlődő országok egyházainál gyakran hiányoznak az anyagi források, de megvan az élő hit és az életről való tanúságtétel. Természetesen az utóbbi országoknak is megvannak a maguk problémái.

„Úgy gondolom, hogy a nyugati keresztények gyakran kételkednek abban, hogy nekik valami olyan lényeges dolgot kellene közölniük az emberekkel, amelynek az elfogadásától vagy elutasításától függ a sorsuk, azaz üdvösségük vagy kárhozatuk. Ezért, mivel nem akarják, hogy elutasításba ütközzenek, megpróbálják elrejteni Jézus tanításának azt a részét, amely ellenállást válthat ki.”

„A szinódus első napján mindannyian megkaptuk e-mailben a német Szinódusi Út dokumentumait – folytatta az érsek. – Az ott felsorolt követelések szinte mindegyike komoly aggodalmakat vet fel bennem. Úgy gondolom, hogy a németországi egyház a reformáció óta a legnagyobb válságban van. A fenti dokumentumok szétküldését úgy értelmezem, mint egy kísérletet arra, hogy a német problémákat az egész egyházban elterjesszék. Innen ered az a meggyőződés, hogy az egyháznak egy demokratikus rendszert és a liberális bürokrácia normáit elfogadva a világhoz kell igazodnia. Németországban az egyház általában igen kiterjedt bürokráciával rendelkezik. Ebből származik a törekvés a püspökök hatalmának korlátozására, illetve a szándék a hierarchikus hatalmi struktúrával párhuzamos világi hatalmi struktúra kiépítésére, valamint a püspökök világi felügyelete bevezetésére.”

Az interjú egyik kérdése a kényes témákra: a homoszexuális párok megáldásának bevezetésére, a papi cölibátus eltörlésére vagy a nők diakónussá (sőt papságra) szentelésére vonatkozott. A lengyel főpap szerint az Egyház nem zárhatja be az “irgalmasság kapuját” senki előtt, aki Krisztushoz akar közeledni. Ugyanakkor mindenki számára ugyanazok a Krisztussal való hiteles találkozás feltételei. Különbözőségeinktől függetlenül – ideértve a nemet és a szexuális irányultságot is – ehhez a találkozáshoz mindig szükség van a megtérésre, a bűntől való elfordulásra és az evangéliumnak megfelelő életvitelre. A homoszexuális házasságok megáldása például azt jelentené, hogy az Egyház jóváhagyja a homoszexuális párkapcsolatok életmódját (még ha nem is teszi egyenlővé a házassággal), és ami a zsidó-keresztény hagyományban mindig is bűnként volt meghatározva, az most valami pozitív dologgá válna.

Németország keményen erőlteti a női diakonátus bevezetését: ez a téma háromszor is visszatér az összefoglaló jelentésben – mondta az érsek. A mellette felsorakoztatott érvek azonban nem teológiaiak, hanem a nemi megkülönböztetés tilalmára és a nők helyzetének javítására hivatkoznak, tehát tulajdonképpen itt nem a diakonátusról van szó, hanem a nők helyzetéről az egyházban.

Egy másik nagy téma a papi cölibátus kérdése. Itt tisztában kell lennünk azzal, hogy azok, akik a cölibátus “önkéntesen választhatóságáról” beszélnek, valójában annak eltörlését szorgalmazzák. A cölibátus az egyik legjelentősebb jele az Isten valóságába, igazságába, abszolút elsőbbségébe vetett valódi hitnek. Az emberi szeretet legszebb formájáról – a házasságról és a családról – való lemondás radikálisan jelzi, hogy Isten abszolút szükségszerűség mindannyiunk számára emberi sorsunk beteljesüléséhez. Ugyan ki mutatná meg ezt az igazságot, ha nem a közösség lelkipásztorai? Néhány pap botrányt okozó esete az elmúlt években megnehezíti egyesek számára, hogy megértsék a cölibátusi életforma nagyságát és értelmét. Ez azonban nem elégséges ok arra, hogy az Egyház feladja a papi nőtlenséget.

Az interjú hangsúlyosan foglalkozott a szinódus során oly gyakran emlegetett “befogadás, inkluzivitás” fogalmával és gyakorlatával is. Gądecki érsek úgy látja, kevesen gondolkodnak el azon, hogy mit is jelent ez, közben pedig a fogalom a szekuláris politika nyelvén már egyértelmű meghatározást nyert. Asszociáljunk csak például az International Planned Parenthood Federation elnevezésű, szabad családtervezést szorgalmazó nemzetközi civil szervezet programjára vagy az ENSZ Női Agendájára. Ezeknek az intézményeknek a dokumentumai egyértelműen aláaknázzák a nemek bináris, kettes felosztását, és egyenértékűnek ismerik el a nemi kifejezés minden formáját. Az inkluzivitás arról is szól, hogy eltörlik vagy lazítják az egyházhoz való csatlakozás meglévő kritériumait. Amikor a lutheránus egyház Svédországban államegyház volt, egy ateista azt követelte, vegyék fel őt keresztség nélkül az egyház közösségébe. Bírósági pert indított és megnyerte, mivel a bíróság kimondta, hogy a keresztség követelménye, megkövetelése diszkrimináció.

Vajon az Úr Jézus tanítása befogadó vagy kirekesztő volt? Jézus egyértelmű üzenetet hagyott a tanítványoknak: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére” (Mt 28:19). Krisztus jót cselekedett, és mindenkiért halt meg a kereszten, még a legnagyobb bűnösökért is. De többek között azért feszítették keresztre, mert világossá tette a dolgokat, kimondta a hallgatók számára kellemetlen igazságot is. Nem a radikális befogadás volt számára a legfőbb prioritás, amit az is jelez, hogy az Élet Kenyeréről szóló beszéde után sok tanítvány visszahúzódott és többé nem járt vele (Jn 6,66). Természetesen Jézus evangéliumát férfiaknak és nőknek, zsidóknak és pogányoknak, mindenkinek egyaránt át kell adni. Az Úr Jézus meghívása azonban nem azt jelenti, hogy mindenkit a saját maga által megszabott feltételek szerint fogadnak be. A meghívás magában foglalja a megtérésre és a bűnbánatra való felhívást.

A “befogadás” szó határozottan nem illik a keresztény teológiába. A társadalomtudományokból érkezik hozzánk. Az Egyház a pápa tévedhetetlenségének dogmáját vallja, de az a benyomásunk, hogy egyes teológusok és püspökök a társadalomtudományok tévedhetetlenségében hisznek. Sőt, még csak nem is a tudományok, hanem egyes olyan fősodratú szociológusok és elméletek tévedhetetlenségében, amelyek néhány évtized múlva már csak a történelemtankönyvekben fognak szerepelni – mondta a Lengyel Püspöki Konferencia elnöke.