Akár hirtelen lép fel, akár lassan alakul ki, minden súlyos betegséget (mint például a rákot) sokszor szinte megpróbáltatásnak vagy Isten büntetésének fogunk fel. Első látásra ez lázítónak tűnik, mégis lehet, hogy a kegyelem időszakává válik betegségünk.
Magában véve a betegség egy rossz dolog. „A betegség néha olyan mélyen van bennünk, hogy egyszerre idegenként és győztes hatalomként telepszik belénk”, amint ezt Szent II János Pál pápa mondta. Ez a rossz akkor tűnik különösen képtelennek és elviselhetetlennek, ha egy gyermeket sújt. Odaadnánk bármit, hogy magunkra vehessük betegségét, hogy helyette szenvedhessünk, de tehetetlen szemlélők maradunk, akiket szaggat az aggodalom, a lázadás, vagy a bűntudat. Pedig a betegség nem teljességében rossz. Ugyanúgy, ahogyan az egészség sem egy tökéletes jó.
A betegség Isten büntetése?
„Az egészség, írta Nagy Szent Vazul, minthogy nem válik javára azoknak, akiknél megtalálható, nem tartozik a természetüknél fogva jó dolgok körébe”. Ez arra indított egy másik egyházatyát, Nazianzi Szent Gergely püspököt , hogy így szóljon: „Ne csodáljuk meg az egészség minden megnyilvánulását, és ne irtózzunk minden betegségtől”. Másképpen megfogalmazva, minden attól függ, milyen módon használjuk fel az egészséget vagy a betegséget. Mélyebben szemlélve, minden attól függ, milyen szemmel tekintünk a betegségre abban a perspektívában, amelyben elhelyezkedünk.
A betegség nem csapás. Még akkor sem, ha az eredendő bűn következménye, nem személyes büntetés, amit Isten küld. Emlékezzünk az apostolok kérdésére a vakon született emberrel kapcsolatban: „Mester, ki vétkezett, ez vagy a szülei, hogy vakon született?” „Sem ez nem vétkezett – felelte Jézus -, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk.” (Jn 9, 2-3). Jézus mindig ugyanezt ismétli meg, amikor a betegség idején ezt kérdezzük magunktól: „Mit tettem, hogy ezt érdemlem?” Akkor is megismétli, amikor mást ér csapás, és magunkban ezt gondoljuk „Úgy kell neki, megvan a büntetése”.
„Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős”
Jézus is szenvedett és velünk szenved most is. A betegség alkalom közeledni Istenhez, mélyebbre lépni szeretetének misztériumába. Persze, könnyű ezt mondani. Végtelenül nehéz azonban megélni magát a betegséget saját magunknál és hozzátartozóinknál is. De lehetséges, mert Isten lehetségessé teszi, még a nagyon fiatal gyermekek számára is, és akkor is, amikor a fájdalom olyan heves, vagy akkora gyöngeség lép fel, hogy már semmire sem vagyunk képesek, csak szenvedni.
Isten nem kíván tőlünk más erőfeszítést, mint „igent” mondani arra, ami következik, percről percre, és nem siratni a múltat, nem aggódni a jövőért. „Igent” mondani, ami Krisztus erejére támaszkodik: „amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12, 10). Ha betegséggel kerülünk szembe, főként ha az súlyos, könyörgünk Istenhez, hogy tegyen csodát. És Isten, nem egyszer, süketnek tetteti magát. Vajon Ő-e az, aki nem hall meg minket, vagy mi vagyunk, akik nem vagyunk képesek őt meghallani? Minden látszat ellenére, nem azt akarja-e megadni a számunkra, ami nekünk a legjobb?
Írta: Christine Ponsard
Fordította: Dr. Seidl Ambrusné
Forrás: Aleteia
