Tanu I.evf . 1.sz masolata Custom

90 éve indult a TANU, Németh László egyszemélyes folyóirata

Különös vállalkozásba fogott Németh László 1932 szeptemberében. Egyszemélyes folyóiratot indított Tanu címmel, és már az első szám első oldalán szellemi bátorságról tesz tanúságot, mert közli, hogy nem tanítani akar, mert az esszét a nyilvános tanulás műfajának tekinti. Nem hirdetett „tévedhetetlen” igazságokat; merte vállalni a nyilvános gondolkodást és tanulást, amikor szellemi válaszút elé került. Németh László válságot regisztrált esszéiben, mert válságban volt a magyar és a hagyományos európai értékrend is – ez mintha ma is így lenne.

Tanu I.evf . 1.sz scaled
Tanu (I.évf. 1.sz)

Az európai szellemi-erkölcsi válság az embert tucat-egyeddé fokozta le. Ez már az ipari forradalom idején megfigyelhető volt, de az 1930-as években a bolsevizmus, a nácizmus, és a liberális konzum-kapitalizmus is, hátsó gondolatokba rejtett hatalmi törekvések érdekében, a tömegembert célozta meg. Németh László ahhoz, hogy kiutat találjon a két világháború között már életveszélyes válságból, a forrásokhoz, az emberi gondolkodás gyökereihez hajolt vissza. Ezt találta meg a régi görögségben és a régi magyarságban, mert a széteső európai kultúrkörben a sajátosat, a kultúrákra jellemzőt kellett megragadni.

Azt látta, hogy a régi görögség teljesebb életet élt, mint a modern atomizált világ. „A görög félbarbár nép” – írja a XX. századi teljes barbárság korában, de látja, hogy a régi görögök mégis teljes életet éltek. „Amit elkezd, befejezi, s amit befejezett, otthagyja. Minden korszaknak megvan a külön értelme, minden csoportjának a külön szerepe. (…) A görög életnek ez a teljessége teszi a görögöt a világ legteljesebb nyelvévé.” (Görögök, vagy a halott hagyomány. Tanu, 1934. február)

Nemeth Laszlo Berci Laszo felvetele
Németh László – Fotó: Bérci Lászó

A harmincas években, a második világháború felé közeledve esszéi között szaporodnak a régi magyarságot élesztő, felidéző tanulmányok is. Ez volt az a régi magyarság, amelyik még népi kultúrává tudta alakítani a kései reneszánsz stílust, amelyben még felfedezhetjük a táj, a nép, a közösség, a szellem egységét. Németh László a Bethlen Miklósról szóló tanulmányában írja, hogy az ő kora „a magyarság önismeretének is egyik legfontosabb forrása”. Bethlen Miklós a kolozsvári református kollégiumban Apáczai Csere János, a „Barca-apácai szegény” mellett tanulta, hogy nem kell németté lenni, mert magyarul is minden kifejezhető. „Apáczai nyitá meg Erdélyben a tudós embereknek mind a valóságos tudományoknak, mind a becsületnek ajtaját, megmutatá magán, hogy a magyar is megérdemli a doktor és professzori nevet és elviselheti” – írta Bethlen Miklós az önéletírásában, s Németh Lászlót is megihlette ez.  Abban a korban, a XVII. században, az úr és a nép még olyan közel lehetett egymáshoz, hogy egymás világát gazdagíthatták. „Az erkölcs nemcsak máz volt rajt, hanem komoly küzdelem, hogy Isten képét magában s másban megbecsülje.” (Bethlen Miklós. Tanu, 1934. február)

A különféle pártoptimisták ráfogták Némethre, hogy halálhangulata van, mert válságot regisztrál. Ezzel szemben Németh László tudta, hogy válság ott van, ahol szétválik a műveltség és a közösség, válságtudata tehát inkább a modern életkedv megszületését szolgálta. Tudta, hogy ha ebben az igényben nem találunk rá a szomszéd népekre, akkor magunkra maradunk. A közép-európai kis népek nagyhatalmak közé, malomkövek közé szorultan élnek, ezért a kis népek nem lehetnek egymás ellenségei – az első világháború utáni, máig tartó helyzetünknél fogva ezt nekünk, magyaroknak meg kell értenünk. Ma is! Már 230 éve, Lengyelország első felosztása idejétől tény, hogy egy lengyel sem fogja megutálni a románokat a magyarok kedvéért. A lengyelek ismerik saját érdekeiket, melyek azonosak a románok érdekeivel. És egy lengyel sem fogja megszeretni az oroszokat. Németh László a korszak hatalmi törekvései alatt fuldokolva a szomszéd népek felé fordult, tejtestvéreket keresett ott, ahol más magyarok ellenséget láttak. „Csehül tanulok, románul, szerbül, lengyelül (…) Ideje, hogy szétnézzünk a házunk táján, patrióták legyünk. Cseh, szerb, román – és patriotizmus? Igen! A nemzet nem föld, hanem egy történelmi rendeltetés s a történelem nagy igényei összeparancsolnak kicsiny haragosokat.” (Középeurópa – új nyelvtanokra. Tanu, 1932. november)

Keresztury Dezső közvetítésével, Berlinben élő románok jóvoltából Németh László 1935-ben hajójegyet kapott Budapesttől a romániai Giurgiu városáig. A Dunán hajóztak végig, és Németh Lászlóban tovább erősödött a kis népeket összekötő Duna-gondolat. Bukarestben meglátogatta Dimitrie Gusti világhírű szociológus tanszékét. Gustit a magyar szociológia nem tartja számon – a világ viszont igen. Én öt évig tanultam az ELTE Szociológiai Intézetében anélkül, hogy ott bármelyik tanár egyszer is kiejtette volna a nevét. Egyszer a Gusti-módszerről írtam egy hosszú szemináriumi dolgozatot, és a híres ELTE szociológus tanárai álmélkodtak, hogy „ilyen is van”. Nekem a folklórista Gusti-tanítvány, Lükő Gábor sokat beszélt arról a demokratikus szellemről, ami a bukaresti Gusti-tanszéket jellemezte. Németh László arról ír, hogy a román király a magánpénztárából támogatja a román falu valóságát feltáró, sok kutatót és széles körű módszertant mozgató kutatásokat – Lükő Gábortól szintén sokat hallottam erről –, Magyarországon pedig a szociográfusok saját kockázatukra dolgoznak. (Akkor még nem is tudhatta Németh, hogy majd 1937-ben nemzetgyalázási pert indítanak Féja Géza és Kovács Imre ellen, mert feltárták a magyar falu valóságát.) Németh László ezt írja a Gusti-tanszéken szerzett tapasztalatairól: „Valójában hatalom és jótörekvések, jótörekvések és közszellem közt van mélyebb szakadék, semhogy egy Gusti itt (Magyarországon; V.L.) szóhoz juthasson. (…) Nemcsak ember és ember áll közelebb a románságban, mint nálunk, de közérdek és hatalom is.” (Magyarok Romániában. Tanu, 1935. III-IV. sz.) Márton Áron kolozsvári egyetemi lelkész még 1934-ben, a bukaresti szociológia-tanszék módszertanát ismerve írt elismerően arról, amit Dimitrie Gusti neve fémjelez, a következő évben, Németh László romániai útja idején pedig Márton Áron személyes ismeretségbe került Németh Lászlóval.                       

Marton Aron a 30 as evekben
Márton Áron a 30-as években

Én Keresztury Dezsőtől hallottam 1979 decemberében, hogy Németh László 1935 augusztusában együtt kirándult Márton Áronnal Kolozsvárról Kalotaszegre. A kiránduláson Keresztury Dezső is ott volt, és 1979 decemberében legszebb erdélyi emlékének nevezte a Márton Áronnal való találkozást. Arról beszélt Keresztury, hogy a leghitelesebb, az egész magyarságot átlátó elemzést Márton Árontól kapták, nagy valóságismerettel és főleg, indulatok, panaszkodás nélkül beszélt. Tisztán látta, hogy az adott helyzetben milyen nehézségekkel kell megbirkózni, kiindulási alapnak tekintette azt, amin nem tudnak változtatni. A nagy műveltségű Keresztury Dezső csodálta Márton Áron műveltségét és bölcsességét. Néhány nap múlva elmondtam Domokos Pál Péternek azt, amit Keresztury elmondott Márton Áronról. Talán egy-két hónap múlva Péter bácsi adott egy két gépelt oldalas szöveget, amit Vita Sándor írt erről a kirándulásról, mert ő is ott volt. Vita Sándor leírta, hogy voltak velük kolozsvári liberális protestáns értelmiségiek is, de a református Vita Sándor nem volt elragadtatva társai folytonos panaszkodásától. Vita a Domokos Pál Péter kérésére írt rögtönzött visszaemlékezésben arra emlékezik, hogy a liberális protestáns értelmiségiek, talán a felmerült egyke kérdése miatt is, ellentétet mutattak a katolikusok felé – akiket ott akkor Márton Áron, Keresztury Dezső és a szintén kolozsvári Venczel József képviseltek –, de a református Németh László inkább a katolikusokkal tartott.

A Keresztury Dezső által 1979-ben elmondott, és a Vita Sándor által néhány héttel később leírt rövid visszaemlékezésből csak nagy vonalakban sejthetjük, hogy miről beszélgetett egymással Németh László, és az ő kolozsvári házigazdája, Márton Áron. De az akkoriban Németh László és Márton Áron által leírtak nagyon rokon gondolatokat mutatnak.

Mindketten a kisebbségi helyzet tudatos vállalását, a kisebbségi erkölcsöt helyezték szembe az ordas, totalitárius eszmékkel, ez mindenképpen közös nevező lehetett a beszélgetésükben. Azt is látjuk, hogy mindketten felkészítő apostolok voltak, akik

arra készítették fel a növekvő és a már felnőtt nemzedékeket, hogy embernek kell maradni az erősödő embertelenségben.

Németh László 1934-ben írta: „A fajelmélet sületlenség; a történelem nem a pedigrét nézi, hanem a készenlétet. (…) Az emberhez méltó élet: készenlét és helytállás.” (Három kortárs. Tanu, 1934. február) Márton Áron pedig 1937-ben már az újabb világháború kitörését olvasta ki a jelekből, de még bízva, hogy a háborús készülődést legyőzheti a józan belátás: „Akár bekövetkeznek a készülő katasztrófák, akár győz a békés belátás, a mostani kavargásból a jövőbe csak azok a népek menthetik át életüket, amelyek munkába tudják állítani összes szellemi és erkölcsi erőiket.” (Népnevelésünk feladatai. Hitel /Kolozsvár/, 1937.3.)

Mindketten józanságot sürgettek a készülő katasztrófák idején kötelező helytálláshoz, ami kisebbségi helyzetben kiemelt felelősség. Márton Áron írja: „Szorongatott helyzetben lévő népek fiai azonban, amilyenek mi is vagyunk, a mások jogos igényei ellen törő rendszert nem vállalhatnak magukénak. (…) Az ellentéteket a kereszténység tudja szintézisbe fogni: egyformán kötelez arra, hogy a sajátomat mentsem, de arra is, hogy a másét tiszteljem, kötelez, hogy megmaradjak annak, aminek születtem, de ezt a jogot ne tagadjam meg másoktól sem.” (Beszéd a katolikus főiskolások karácsonyfa ünnepségén. Kolozsvár 1936. december 20.) Németh pedig magyarországiként, reagálva arra is, hogy nagyhatalmi malomkövek között élünk, az anyaországi magyarnak is feladatául rója a kisebbségek védelmét: „Nekünk kisebbségeink vannak, az esztelen fasiszta nacionalizmus bennünket elpusztít. A mi hivatásunk épp az, hogy Németország és Oroszország közt egy nemzetek fölötti belátást képviseljünk.” (Magyarok Romániában. Tanu, 1935. II-IV.) Németh László a fajelmélettel szemben, már 1934-ben, a kisebbségi állapot és a totalitárius rendszerek viszonylatában matematikai pontossággal megfogalmazott egy bizonyos egymást kizáró összefüggést, negatív korrelációt: „Magyarországon a fajtisztaság német ideáljának nincs helye. A magyarságot sorsa és helyzete más népekre utalja.” (Egy különítményes vallomása. Tanu, 1934. november) Németh László a totalitárius rendszerek jelentkezésével a kisebbségi helyzetet általános európai összefüggésbe állította, és vallotta, hogy a hatalmi viszonyok miatt Magyarországon is kisebbségben vagyunk, ez pedig a kis népek mellé rendel minket. Márton Áron pedig 1934. februárjában, az előző évben hozott hitleri sterilizációs törvény kapcsán írta le, hogy „Hitler gyanús.” (Tollheggyel – Hitler gyanús. Erdélyi Tudóstó, 1934. február)

Miután megjelent a Tanu 1935. III-IV. száma, melyet teljesen kitöltött a Magyarok Romániában című útirajz, Németh Lászlót úri körökből támadások érték, hogy románokkal barátkozik, és románoktól szerzi információit. Rögtön ezután, 1935 végén megírta védekező iratát. Nevek említése nélkül, tisztségekre hivatkozva felsorolja informátorait. Román részről Dimitrie Gustitól ismerhette meg a román valóságot. Írja, hogy katolikus pap is van azok között, akik segítették a romániai látását. Ő pedig Márton Áron. A leghitelesebbek segítették tájékozódásában! (A dzsentri felelőssége. Tanu, 1935. V-VI.)

Mintha egy különc író monológja lenne a Tanu roppant nagy tanulmányözöne, de éppen ez az öt évig tartó folyam mutatja, hogy Németh életműve meghívás – vagy ha úgy tetszik kihívás – az együttgondolkodásra. Ő református volt, és a Tanu nem „vallásos”, hanem irodalmi folyóirat volt. Ő maga sem volt vallásos a szó köznapi értelmében, de volt üdvtana neki. Nem a részigazságok ideológiáiban gondolkodott, hanem a teljes igazságot kereste, nem csak egy szeletét annak. Az igazságot kereste megalkuvást nem ismerő drámahőseivel, sok vihart kiváltó esszéivel, a valóságból faragott regénylakjaival. „Katholikosz” – mondja a görög nyelv az egyetemesre, a mindenre kiterjedőre és Németh László a görög nyelvet a legteljesebbnek tartotta. Nyitott volt a katolikus szellemre, reformátusként megírta a VII. Gergely, a Husz János, és a Galilei című drámáit. Éppen VII. Gergely pápával mondatja ki drámája legutolsó mondatában: „Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben.” Drámáinak a párbeszédben következetes hőseivel – s e drámákhoz a Tanu esszéi is alapot jelentettek – arról tesz tanúságot, hogy az áldozat viszi előre az életet, nem a konformista alkalmazkodás.

„Megtalálta-e Istent Németh László?” – kérdezhetné a konformista, kérkedő vallásos. Nem tudjuk. De Isten megtalálta Németh Lászlót! És ebben talán Márton Áronnak is megvan a szerepe. 

Kapcsolódó tartalom

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük